2015. július 5., vasárnap

Halálközeli élmény – Mellen Thomas Benedict-től

Mellen-Thomas Benedict 1982-ben élt át halálközeli élményt. Több mint másfél órán át volt halott, miután rákban meghalt. HKÉ-je során kiemelkedett a testéből, és belépett a fénybe. Mivel kíváncsi volt, hogyan működik az univerzum, feltárultak előtte a létezés távoli mélységei; sőt még ezen is túlra, az ősrobbanás m…ögötti semmi ürességébe is eljutott. Tapasztalata során sokat tanult a reinkarnációról is.

Halálközeli élményéből tudományos felfedezéseket is vissza tudott hozni. Mellen-Thomas Benedict azóta a sejtes kommunikáció mechanizmusait, valamint az élet és a fény kapcsolatát kutatja. Azt találta, hogy az élő sejtek nagyon gyorsan reagálnak, ha fénnyel ingerlik őket, ami – többek között – nagy sebességű gyógyulást eredményez. Mellent-Thomas Benedict kutató, feltaláló és előadó; hat szabadalma van az USA-ban.
Halálközeli élményének leírása megtalálható Dr. Lee Worth Bailey és Jenny Yates A halálközeli élmény: szöveggyűjtemény (The Near-Death Experience: A Reader) című művében. A következő idézet részleteket tartalmaz a könyvből.

1982-ben meghaltam végállapotú rákban. Operálhatatlan volt az állapotom, s a kemoterápia csak ahhoz segített volna hozzá, hogy még inkább vegetáljak. Azt mondták, hat-nyolc hónapom van hátra. Az 1970-es években az információ megszállottja voltam, s egyre inkább elkeserített a nukleáris krízis, az ökológiai válság, és így tovább. Szóval, mivel nem spirituális alapon szemléltem a világot, elkezdtem hinni abban, hogy a természet hibát követett el, és hogy valószínűleg rákos szervezetek vagyunk a bolygón. Nem láttam módot arra, hogy kikeveredjünk mindazokból a problémákból, melyeket magunknak és a bolygónknak teremtettünk. Minden embert ráknak tekintettem, és pontosan ezt is kaptam. Ez ölt meg engem. Légy óvatos a világnézeteddel. Visszaüthet, főleg ha negatív világnézetről van szó. Az enyém súlyosan negatív volt. Ez vezetett el a halálomhoz. Mindenféle alternatív gyógymódot kipróbáltam, de nem segített semmi.Ezért aztán elhatároztam, hogy Istennel rendezem le az ügyet. Még sohasem szembesültem Istennel, és nem is foglalkoztam vele. Akkoriban nem volt rám jellemző a spiritualitás, de tanulni kezdtem róla és az alternatív gyógyászatról. Eldöntöttem, hogy mindent elolvasok, amit csak tudok, és tájékozódom a témában, mert nem akartam, hogy meglepetés érjen a másvilágon. Úgyhogy különféle vallásokba és filozófiákba merültem bele. Mindegyik nagyon érdekes volt, és reményt adott arra, hogy van valami a túlvilágon.
Ugyanakkor semmiféle egészségügyi biztosításom nem volt – színes üvegablakok festésével foglalkozó művészként dolgoztam akkoriban, persze önalkalmazásban. Mindenféle biztosítás nélkül találtam magam szembe az egészségüggyel. Nem akartam anyagilag tönkretenni a családomat, ezért aztán eldöntöttem, hogy magam kezelem ezt a problémát. Nem voltak állandó fájdalmaim, de olykor elvesztettem az eszméletem. Oda jutottam, hogy már nem is mertem vezetni, s végül szeretetotthonban kötöttem ki. Saját ápolónőm volt. Nagyon sokat köszönhetek ennek az angyalnak, aki végigcsinálta velem betegségem utolsó fázisát.
Körülbelül tizennyolc hónapig tartott. Nem akartam túl sok gyógyszert szedni, mert a lehető legtudatosabb akartam maradni. De aztán olyan nagy fájdalmaim voltak, hogy a fájdalmon kívül már nem is volt semmi a tudatomban; ez szerencsére csak néhány napig tartott általában.
Emlékszem, ahogy egyik nap 4:30 körül felébredtem, és egyszerűen tudtam, hogy ez az. Ez az a nap, amikor meghalok. Így aztán felhívtam néhány barátomat, és elbúcsúztam tőlük. Felébresztettem az ápolónőmet, és elmondtam neki is. Megállapodtam vele abban, hogy hat órára magára hagyja majd a holttestemet, mert korábban azt olvastam valahol, hogy midenféle érdekes dolog történhet, amikor meghal az ember. Visszafeküdtem aludni. A következő dolog, amire emlékszem, az az, hogy elkezdődött egy tipikus halálközeli élmény. Hirtelen teljesen éber lettem, és felálltam, de a testem az ágyban maradt.
Sötétség vett körül. A testen-kívüliség élménye még élénkebb volt, mint a szokványos tapasztalat. Olyannyira élénk volt, hogy minden szobát láttam a házban; láttam a háztetőt, a ház környékét, és még a ház alá is be tudtam nézni.
Ragyogott a fény. Felé fordultam. Nagyon hasonlított arra, ami sok más ember halálközeli élményének leírásában is szerepel. Pompás volt. Érzékelhető; éreztem a fényt. Vonzó; úgy akarsz odamenni hozzá, mint ahogy ideális anyukád vagy apukád karjaiba akarnád vetni magad.
Ahogy a fény felé indultam, intuitíven tudtam, hogy ha belemegyek, halott leszek. Ezért aztán, míg haladtam a fény felé, így szóltam: “Kérlek, várj egy percet, várj egy picit. Gondolkodni akarok erről; beszélni szeretnék veled, mielőtt odamegyek.”
Ekkor, legnagyobb meglepetésemre, a teljes élmény megállt. Tényleg befolyásolhatjuk halálközeli élményünket. Nem hullámvasúton vagyunk. Tehát a kérésem tiszteletben részesült, és beszélgetésbe merültem a fénnyel, ami különféle alakokat öltött közben; Jézus, Buddha, Krishna, mandalák, archetipikus képek és jelek formáját vette fel.
Megkérdeztem a fényt: “Mi folyik itt? Kérlek, fény, világosíts fel magadról! Tényleg tudni akarom, mi a helyzet valójában.”
Igazából nem tudom elmondani a pontos szavakat, mert afféle telepátia zajlott közöttünk. A fény válaszolt. A hozzám továbbított információ az volt, hogy a hiteink alakítják azt, hogy milyen visszacsatolást kapunk a fény előtt. Ha például buddhista vagy, katolikus vagy fundamentalista, a saját hitrendszerednek megfelelő visszacsatolást kapsz. Lehetőséged van arra, hogy ezt megvizsgáld, de a legtöbb ember nem teszi.
Ahogy a fény feltárta magát nekem, tudatára ébredtem annak, hogy igazából Felsőbb Szelfünk mátrixát látom. Csak annyit tudok erről mondani, hogy mátrixszá változott, emberi lelkek mandalájává, és hogy azt láttam, hogy amit a mindannyiunkban benne lévő Felsőbb Szelfünknek nevezünk, nem más, mint egy mátrix. Emellett átjáró a Forráshoz; mindannyian közvetlenül, közvetlen tapasztalatként fakadunk a Forrásból. Mindannyiunknak van Felsőbb Szelfje vagy lényének egy olyan része, amit mindléleknek lehetne nevezni. Legigazabb energiaformájában tárulkozott fel számomra. Igazából úgy tudom csak leírni, hogy a Felsőbb Szelf lénye leginkább egy átjáróhoz hasonlítható. Nem úgy nézett ki, de közvetlen kapcsolat a Forrással, amivel mindannyian rendelkezünk. Közvetlenül összekapcsolódunk a Forrással.
Tehát a fény megmutatta nekem a Felsőbb Szelf mátrixot. Teljesen világos lett számomra, hogy az összes Felsőbb Szelf egyetlen lényként kapcsolódik össze; minden ember egyetlen lényként kapcsolódik össze; valójában ugyanaz a lény vagyunk, ugyanazon lény különböző aspektusai. Ez a lény nem foglalt állást egyetlen konkrét vallás mellett sem. Ez tehát az, amit ez a lény visszacsatolt felém. S én emberi lelkek mandaláját láttam. A legszebb dolog volt, amit valaha is láttam. Belementem, és egyszerűen elárasztott. Olyan volt, mint az összes szeretet, amit az ember valaha is akart. Az a fajta szeretet volt, ami felüdít, gyógyít, regenerál.
Ahogy megkértem a fényt, hogy magyarázzon tovább, megértettem, micsoda a Felsőbb Szelf mátrix. Van egy rácsozat a bolygó körül, ahol az összes Felsőbb Szelf összekapcsolódik. Olyan ez, mint egy nagy társaság; egy újabb finom energiaszint körülöttünk; a szellemi szint, mondhatnánk.
Ezután, néhány pillanat múlva, további felvilágosítást kértem. Igazán tudni akartam, hogyan is működik az univerzum, és készen álltam a következő lépésre.
Így szóltam: “Készen állok, vigyél!” A fény ekkor az általam valaha is látott legszebb dologgá változott: az ezen a bolygón élő emberi lelkek mandalájává.
Korábban negatív elképzelésem volt arról, ami a bolygón zajlik. Amikor megkértem a fényt, hogy adjon további felvilágosítást, azt láttam ebben a csodálatos mandalában, hogy milyen szépek is vagyunk lényegünket, bensőnket tekintve. A legeslegszebb teremtmények vagyunk mi. Az emberi lélek, az emberi mátrix, amit együtt alkotunk, teljesen fantasztikus, elegáns, egzotikus, minden. El sem tudom mondani, mennyire megváltozott abban a pillanatban az emberi lényekről alkotott véleményem.
Így szóltam: “Ó, Istenem, nem tudtam, milyen szépek vagyunk!”
Bármilyen szinten vagy, legyen az magas vagy alacsony; bármilyen alakot viselsz, a legszebb teremtmény vagy; igen, te.
Elképedve ébredtem rá, hogy egyetlen lélekben sincs gonoszság.
“Hogyan lehetséges ez?” – kérdeztem.
Az volt a válasz, hogy egyetlen lélek sem bennerejlően gonosz. A szörnyű dolgok, melyek az emberekkel történnek, rábírhatják őket arra, hogy gonosz dolgokat kövessenek el, de a lelkük nem gonosz. Amire minden ember törekszik, s ami fenntartja őket, az a szeretet; ezt mondta nekem a fény. Ami eltorzítja az embereket, az a szeretet hiánya.
Azt hiszem, folytatódtak a fénytől érkező kinyilatkoztatások, majd megkérdeztem tőle: “Azt jelenti ez, hogy üdvözülni fog az emberiség?”
Ekkor, mintha spirális fények özönével harsogna egy trombita, ezt mondta a Nagyszerű Fény: “Emlékezz erre, és sohase felejtsd el: te üdvözíted, váltod és gyógyítod meg önmagad. Mindig is így volt. Mindig is így lesz. Még a világ kezdete előtt úgy lettél teremtve, hogy meglegyen erre a hatalmad.”
Ebben a pillanatban még több dologra is ráébredtem. Ráeszméltem arra, hogy MÁR ÜDVÖZÍTVE VAGYUNK, és hogy mi üdvözítettük magunkat, mert úgy terveztek minket, hogy önmagunkat korrigáljuk, mint ahogy Isten univerzumának többi részét is így tervezték. Erről szól a második eljövetel.
Teljes szívemmel köszönetet mondtam Isten fényének. Ezekkel az egyszerű szavakkal tudtam csak kifejezésre juttatni teljes nagyrabecsülésemet:
“Ó, édes Istenem, drága Univerzum, drága Nagyszerű Szelf, szeretem az életemet!”
Úgy tűnt, még mélyebben magába szív a fény. Olyan volt, mintha teljesen elnyelt volna. A mai napig is leírhatatlannak találom ezt a szeretet-fényt. Másik birodalomba léptem be, ami még mélyebb volt, mint az előző, és olyan valaminek ébredtem tudatára, ami még ennél is több volt. Hatalmas fényáramlat volt; mérhetetlen és teljes, mélyen az élet szívében. Megkérdeztem, mi ez.
Így felelt a fény: “Ez az ÉLET FOLYÓJA. Igyál ebből a manna-vízből szíved vágya szerint!”
Így is tettem. Ittam belőle egyszer, aztán még egyszer. Magából az életből ittam!
Eksztázisba estem.
Ezután így szólt a fény: “Van egy vágyad.”
Mindent tudott rólam a fény, mindent, ami múlt, jelen és jövendő.
“Igen!” – suttogtam.
Azt kértem, hadd lássam az univerzum többi részét is; azt, ami naprendszerünkön túl, sőt az összes emberi illúzión is túl van. A fény ekkor azt mondta nekem, hogy elmehetek az Áramlattal. Megtettem, és átsodródtam a fényen az alagút végén. Egy sor nagyon lágy morajlást éreztem és hallottam. Micsoda sebesség!
Úgy tűnt, hirtelen rakétaként száguldok el a bolygótól ezen az életáramlaton. Láttam, ahogy elsuhan a Föld. A naprendszer egész pompájával egyetemben elsüvített mellettem, majd eltűnt. Fénysebességnél gyorsabban repültem át a galaxis centrumán, és még több tudást szívtam magamba, ahogy haladtam. Megtudtam, hogy ez a galaxis – az univerzum összes többi galaxisához hasonlóan – az ÉLET különféle változataiban bontakozik ki. Sok világot láttam. A jó hír az, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban!
Ahogy ezen a tudati áramlaton átutaztam a galaxis centrumán, óriási fraktál-energiahullámokká tágult az áramlat. Magam mögött hagytam a galaxisok szuperhalmazait, összes ősi tudásukkal együtt. Először azt gondoltam, valahová tartok; hogy ténylegesen utazom. De aztán ráébredtem, hogy az áramlat tágulásával együtt a saját tudatom is kitágult, hogy mindent magába foglaljon az univerzumban! Az egész teremtett világ elhaladt mellettem. Elképzelhetetlen csoda volt! Igazi csodálkozó gyermek voltam: csecsemő Csodaországban!
Úgy tűnt, mintha az univerzum összes teremtménye elszállna mellettem, s egy fényfoltban tűnne el. Szinte azonnal megjelent egy második fény. Mindenünnen áradt, és nagyon más volt; olyan fény, ami még az univerzum összes frekvenciájánál is többől állt.
Ismét bársonyos morajlásokat éreztem és hallottam. Tudatom vagy lényem kitágult, hogy a teljes holografikus univerzumot magába foglalja, és még annál is többet.
Ahogy a második fénybe értem, megjelent bennem a tudat, hogy épp most emelkedtem felül az igazságon. Ezekkel a szavakkal tudom a leginkább megközelíteni az élményt, de azért megpróbálom elmagyarázni. Ahogy a második fénybe értem, kitágulásom túlterjedt az első fényen. Mélységes mozdulatlanságban találtam magam, túl minden nyugalmon. ÖRÖKKÉ láttam vagy észleltem, túl a végtelenségen. Az ürességben voltam. A teremtés előtt voltam; az ősrobbanás előtt. Átléptem az idő kezdetén – az első szón – az első vibráción. A teremtés szemében voltam. Úgy éreztem, mintha Isten arcát érinteném. Nem vallásos érzés volt. Egyszerűen egy voltam az abszolút élettel és tudattal.
Amikor azt mondom, hogy örökké láttam vagy észleltem, azt értem ezalatt, hogy az egész teremtést meg tudtam tapasztalni, amint létrehozza önmagát. Kezdet és vég nélkül való volt. Jó kis tudattágító gondolat, nem? A tudósok egyedülálló eseménynek tekintik az ősrobbanást, ami az univerzumot teremtette. Én azt láttam, hogy az ősrobbanás csak egyike a végtelen számú ősrobbanásnak, melyek vég nélkül és egyidejűleg teremtenek univerzumokat. Emberi léptékben a fraktálgeometria-képleteket használó szuperszámítógépek alkotta képek járnak ehhez viszonylag közel.
A régiek tudták ezt. Azt mondták, hogy időről időre új univerzumokat teremt az Istenség azzal, hogy kilélegez, majd elpusztítja őket, ahogy belélegez. Júgáknak nevezték ezeket a korszakokat. A modern tudomány ősrobbanásnak nevezte el. Abszolút, tiszta tudatban voltam. Láttam vagy észleltem az összes ősrobbanást vagy júgát, amint megteremtették és elpusztították önmagukat. Azonnal be is léptem mindegyikbe egyidejűleg. Láttam, hogy a teremtés minden kicsi darabkájának megvan a hatalma a teremtésre. Nagyon nehéz ezt elmagyaráni. Még mindig nem találom rá a megfelelő szavakat.
Visszatérésem után évekbe telt, hogy akár csak egyetlen szót is találjak az üresség-élményre. Most már el tudok mondani ennyit: az üresség kevesebb, mint a semmi, s mégis több mindennél, ami van! Abszolút zéró az üresség; káosz, mely az összes lehetségességet megformálja. Abszolút tudat; sokkal több még az univerzális intelligenciánál is.
Hogy hol van az üresség? Meg tudom mondani. Belül van az üresség, és kívül van mindenen. Te, épp most, miközben élsz, mindig az ürességen belül és kívül is vagy egyidejűleg. Nem kell elmenned érte sehová, és nem is kell meghalnod, hogy odakerülj. Az üresség az összes fizikai megnyilvánulás közötti vákuum vagy semmi. Az atomok és alkotórészeik közötti ŰR. A modern tudomány elkezdte tanulmányozni ezt a minden dolog között húzódó űrt. Ők zéró-pontnak nevezik. Akárhányszor meg akarják mérni, a műszereik megbolondulnak vagy a végtelenbe mutatnak, hogy úgy mondjam. Egyelőre nincs módjuk arra, hogy pontosan megmérjék a végtelent. Több zéró-űr van a saját testedben és az univerzumban, mint bármi más!
Amit a misztikusok az ürességnek hívnak, az nem üresség. Tele van energiával, egy másfajta energiával, ami mindazt megteremtette, ami vagyunk. Az ősrobbanás óta minden vibráció; az első szótól kezdve, ami az első vibráció.
A bibliai “vagyok” után valójában kérdőjel dukál.
“Vagyok? Mi vagyok?”
A teremtés tehát Isten, aki az elképzelhető összes módon kutatja Isten Szelfjét, egy folyamatban lévő, végtelen felderítésben, mindannyiunkon keresztül. A fejeden lévő összes hajszálon keresztül, az összes fa összes levelén keresztül, az összes atomon keresztül Isten kutatja Isten Szelfjét, a nagy “vagyok”-ot. Azt kezdtem látni, hogy minden, ami van, azonos a Szelffel, szó szerint; a te Szelfeddel, az én Szelfemmel. Minden a nagyszerű Szelf. Ezért tud Isten még arról is, ha egy falevél lehull. Azért lehetséges ez, mert bárhol is vagy, az univerzum központjában vagy. Bárhol is tartózkodjon egy atom, az univerzum központjában van. Isten van abban, és Isten van az ürességben.
Ahogy felderítettem az ürességet és az összes júgát vagy teremtést, teljes mértékben kívül voltam téren és időn, ahogy azokat ismerjük. Azt fedeztem fel ebben a kitágult állapotban, hogy a teremtés az abszolút, tiszta tudat – vagy Isten -, ami az élet tapasztalatába árad, ahogy azt ismerjük. Maga az üresség mentes a tapasztalattól. Megelőzi az életet, az első vibrációt. Az Istenség több az életnél és a halálnál. Így tehát még az életnél és a halálnál is több tapasztalnivaló van az univerzumban!
Az ürességben voltam, és tudatában voltam mindennek, ami valaha is megteremtődött. Olyan volt, mintha Isten szemein át néznék ki. Istenné váltam. Hirtelen már nem önmagam voltam többé. Csak annyit tudok erről mondani, hogy Isten szemein át néztem ki. És hirtelen tudtam, hogy miért léteznek az atomok, és mindent láttam.
Az az érdekes, hogy miután bementem az ürességbe, azzal a megértéssel jöttem ki belőle, hogy Isten nincs ott. Isten itt van. Erről szól ez az egész. Tehát ez az állandó keresés az emberi faj részéről, hogy valahol önmagunkon kívül megtaláljuk Istent… Isten mindent odaadott nekünk, minden itt van – hát így állunk. És ahová most tartunk, az az, hogy Isten rajtunk keresztül kutatja Istent. Az embereket annyira lefoglalja az, hogy megpróbálnak Istenné válni; pedig inkább arra kellene ráébredniük, hogy már Isten vagyunk, és Isten mi-vé válik. Erről szól valójában ez az egész.
Amikor erre ráébredtem, végeztem az ürességgel, és vissza akartam térni ehhez a teremtéshez vagy júgához. Valahogy ez tűnt természetesnek.
Aztán hirtelen visszatértem a második fényen vagy az ősrobbanáson keresztül, s közben megint sok bársonyos morajlást hallottam. A tudatáramlattal visszautaztam az egész teremtett világon át. Micsoda utazás volt! Ahogy áthaladtak rajtam a galaxisok szuperhalmazai, még több meglátásom támadt. Áthaladtam a galaxis centrumán, ami egy fekete lyuk. A fekete lyukak az univerzum nagy processzorai vagy recirkulálói. Tudod, mi van egy fekete lyuk túloldalán? Mi vagyunk; a mi galaxisunk, ami újra fel lett dolgozva egy másik univerzumból.
Teljes energiaszerkezetét tekintve fantasztikus fényvárosnak látszott a galaxis. Az ősrobannásnak ezen az oldalán minden energia: fény. Minden szub-atom, atom, csillag, bolygó, s még maga a tudat is fényből áll, és frekvenciával és/vagy részecskével rendelkezik. Élő anyag a fény. Minden fényből áll, még a kövek is. Tehát minden élő, eleven. Isten fényéből épül fel minden; minden nagyon is intelligens.
Ahogy továbbutaztam az áramlaton, végül azt láttam, hogy hatalmas fény érkezik felém. Tudtam, hogy ez az első fény; naprendszerünk Felsőbb Szelf-fénymátrixa. Ezután a teljes naprendszer megjelent a fényben, amit ismét bársonyos morajlás kísért.
Ez a mi helyi testünk, mi pedig sokkal nagyobbak vagyunk, mint képzelnénk. Láttam, hogy a naprendszer a mi testünk. Én is része vagyok ennek, a Föld pedig az a nagyszerű, teremtett lény, ami mi vagyunk, és mi az a része vagyunk, ami tudja, hogy van. De csak ez a része vagyunk mi a Földnek. Nem vagyunk minden, hanem csak az a része, ami tudja, hogy van.
Az összes energiát láttam, amit ez a naprendszer generál. Hihetetlen fényshow! Hallottam a szférák zenéjét. Naprendszerünk – az összes égitesthez hasonlóan – egyedi mátrixot generál, mely fény-, hang- és vibrációs energiából áll. A többi csillagrendszer fejlett civilizációi vibrációs vagy energiamátrix-lenyomat alapján ismerik fel az életet, ahogy azt mi az univerzumban ismerjük. Gyerekjáték ez számukra. A Föld csodálkozó gyermekei (az emberi lények) ebben a pillanatban is hangok tömkelegét keltik, mint az univerzum hátsóudvarában játszó gyermekek.
Közvetlenül a fény központjába utaztam az áramlaton. Úgy éreztem, átölel a fény, ahogy ismét belélegez engem – amit újabb lágy morajlás követett.
Ebben a nagy szeretet-fényben voltam, s közben átáramlott rajtam az élet áramlata. Megint csak azt tudom mondani, hogy a lehető legszeretetteljesebb, ítélkezés nélküli fény volt. Ideális szülő egy ilyen csodálkozó gyermeknek.
“És most?” – tűnődtem.
A fény elmagyarázta nekem, hogy nincs halál; halhatatlan lények vagyunk. Örökkévalóság óta élünk már! Ráébredtem, hogy egy természetes élő rendszer részei vagyunk, mely vég nélkül recirkulálja önmagát. Semmiféle parancsot nem kaptam a visszajövetelre. Egyszerűen csak tudtam, hogy vissza fogok jönni. Természetes volt mindazok után, amiket láttam.
Nem tudom, emberi idő szerint meddig maradtam a fénnyel. De eljött a pillanat, amikor ráébredtem, hogy választ kaptam az összes kérdésemre, és közeleg a visszatérésem. Amikor azt mondom, hogy összes kérdésemre választ kaptam a másvilágon, szó szerint értem ezt. Választ kaptam az összes kérdésemre. Minden embernek más az élete, és más kérdéseket kutat. Némelyik kérdésünk egyetemes, de mindannyian a magunk egyedi módján kutatjuk azt a dolgot, amit életnek nevezünk. Így van ezzel minden más életforma is, a hegyektől kezdve az összes fa összes leveléig.
És ez nagyon fontos számunkra ebben az univerzumban. Mert mind hozzájárul a Nagy Képhez, az élet teljességéhez. Szó szerint Isten vagyunk, aki Isten Szelfjét kutatja az Élet végtelen Táncában. Egyediséged gyarapítja az egész életet.
Ahogy megkezdtem visszatérésemet az életciklusba, eszembe se jutott, és nem is kaptam róla információt, hogy ugyanahhoz a testhez fogok visszatérni. Egyszerűen nem számított. Tökéletes bizalmat vetettem a fénybe és az életfolyamatba. Ahogy az áramlat összeolvadt a nagy fénnyel, azt kértem, hogy sohase felejtsem el a kinyilatkoztatásokat és azokat az érzéseket, amikre a másvilágon tettem szert.
“Rendben” volt a válasz. Kedvem lett volna megcsókolni a lelkem.
Aztán a fényen át visszakerültem a vibrációs birodalomba. Az egész folyamat megfordult, és még több információt kaptam. Hazafelé tartó utamon leckéket kaptam a reinkarnáció mechanizmusairól. Választ kaptam összes apró kérdésemre:
“Hogyan működik ez? Hogyan működik az?” Tudtam, hogy reinkarnálódni fogok.
A Föld egy nagy energiaprocesszor, s belőle fejlődik ki egyéni tudatunk. Első ízben gondoltam magamra emberként, és boldog voltam, hogy az vagyok. Az alapján, amit láttam, már az is boldoggá tett volna, ha atom vagyok ebben az univerzumban. Egy atom. Szóval, az, hogy Isten emberi részei vagyunk… a legfantasztikusabb áldás. Olyan áldás, ami legvadabb elképzeléseinket is felülmúlja arról, hogy milyen lehet egy áldás. Mindannyiunk esetében fantasztikus és csodálatos, hogy emberi részei vagyunk ennek a tapasztalatnak. Mindannyian – függetlenül attól, hogy hol vagyunk, elcseszett helyen-e vagy sem – áldás vagyunk a bolygóra, pont ott, ahol vagyunk.
Szóval, úgy mentem át a reinkarnációs folyamaton, hogy azt vártam, csecsemő leszek valahol. De leckét kaptam arról, hogy hogyan fejlődhet az egyéni identitás és tudat. Ebbe a testbe tértem vissza.
Nagyon meglepődtem, amikor kinyitottam a szemem. Nem tudom, miért, hiszen értettem a dolgot; mégis nagy meglepetésként ért, hogy ebbe a testbe tértem vissza, a szobámba, ahol valaki éppen kisírta a szemeit miattam. Az ápolónőm volt. Másfél órával azután adta fel a reményt, hogy megtalálta a holttestemet. Biztos volt benne, hogy halott vagyok; a halál összes jele megvolt – már merevedésnek is indult a testem. Nem tudjuk, mennyi ideig voltam halott, de azt tudjuk, hogy másfél óra telt el azután, hogy megtalált. Amennyire tudta, tiszteletben tartotta a kívánságomat, hogy néhány órára hagyja magára a holttestemet. Volt egy sztetoszkópunk és sok másik eszközünk a test életfunkcióinak ellenőrzésére, hogy ki lehessen deríteni, mi történik. Ő igazolni tudja, hogy tényleg halott voltam.
Nem halálközeli élmény volt ez. Magát a halált tapasztaltam meg legalább másfél órán át. Az ápolónőm holtan talált engem, és másfél órán át újra- meg újraellenőrizte a vérnyomást és a szívverést. Aztán felébredtem, és kint megláttam a fényt. Megpróbáltam felkelni, hogy odamenjek hozzá, de kiestem az ágyból. Az ápolónőm hangos puffanást hallott, és a padlón talált rám.
Amikor felépültem, nagyon megleptek és lenyűgöztek a velem történtek. Eleinte nem volt meg az út összes emléke, amikre most emlékszem. Egyre csak kiszúsztam ebből a világból, és azt kérdezgettem: “Élek?” Álomszerűbbnek tűnt ez a világ, mint a másik.
Három napon belül megint normálisan éreztem magam, mégis egészen máshogy voltam, mint életemben bármikor. Később visszatértek az emlékeim az útról. Semmi problémát nem láttam egyetlen emberi lénnyel sem, akivel valaha is találkoztam. Korábban nagyon könnyen ítélkeztem. Úgy gondoltam, egy csomó ember tényleg jól el van cseszve; igazából azt gondoltam, hogy mindenki el van cseszve, csak én nem. De most már világos volt előttem, mi is a helyzet.
Körülbelül három hónappal később egy barátom szólt, hogy menjek el megvizsgáltatni magam, úgyhogy elmentem, és ultrahangos vizsgálatot végeztek rajtam, stb. Tényleg jól éreztem magam, és féltem, hogy rossz híreket kapok.
Emlékszem, ahogy az orvos megnézte a korábbi és későbbi ultrahangos vizsgálatok eredményét, majd így szólt: “Nos, most nincs itt semmi.”
Mire én: “Akkor csoda történt, nem?”
Mire ő: “Nem, előfordul ilyesmi, úgy hívják, hogy spontán javulás.”
Egyáltalán nem volt lenyűgözve. Pedig csoda történt, és engem lenyűgözött, még ha mást nem is.
Az élet misztériumának nagyon kevés köze van az intelligenciához. Az univerzum egyáltalán nem intellektuális folyamat. Hasznos az intellektus; kiváló, de jelenleg ez az egyetlen eszköz, amivel a dolgokat kezeljük, ahelyett, hogy a szívünkkel és önmagunk bölcsebb részével tennénk.
A Föld központja a nagyszerű energiaátalakító, mint ahogy a Földünk mágneses terét ábrázoló képeken látni. Ez a mi ciklusunk: újra meg újra visszahúzza bele és rajta át a reinkarnált lelkeket. Ha eléred az emberi szintet, ez azt jelzi, hogy egyéni tudatot kezdesz kifejleszteni. Az állatoknak csoportlelke van, és csoportlelkekben reinkarnálódnak. Nagyon is lehetséges, hogy egy szarvas örökké szarvas legyen. De ha már emberként születsz meg, akár fogyatékosként, akár zseniként, ez akkor is azt mutatja, hogy az egyéni tudat kifejlesztésének ösvényét járod. Ez önmagában véve része annak a csoporttudatnak, amit emberiségnek nevezünk.
Láttam, hogy a rasszok: személyiséghalmazok. A Franciaországhoz, Németországhoz és Kínához hasonló nemzeteknek mind megvan a maguk személyisége. A városoknak is van személyiségük, helyi csoportlelkük, mely bizonyos embereket vonz. A családok csoportlelkeket alkotnak. Egy fraktál ágaihoz hasonlóan fejlődik az egyéni identitás; a csoportlélek a mi egyéniségünkben tesz felfedezéseket. Nagyon-nagyon fontosak a különféle kérdések, melyeket felteszünk. Így kutatja az Istenség Isten Szelfjét – rajtad keresztül. Tehát tedd csak fel a kérdéseidet, és kutass. Meg fogod találni a Szelfedet, és Istent fogod megtalálni abban a Szelfben, mert az az egyetlen Szelf.
Látni kezdtem, hogy mi, emberek, mindannyian lélektársak vagyunk. Ugyanannak a léleknek vagyunk a részei, mely fraktálként ágazik sok kreatív irányba, de ettől még ugyanaz. Most már úgy tekintek minden emberi lényre, akit valaha is láttam, mint lélektársra, az én lélektársamra; az igazira, akit mindig is kerestem. Ráadásul a valaha is létező legnagyszerűbb lélektársad nem más, mint önmagad. Mindannyian hímneműek és nőneműek vagyunk egyben. Megtapasztaljuk ezt a méhben, és megtapasztaljuk a reinkarnáció révén is. Ha önmagadon kívül keresed a végső lélektársat, sosem fogod megtalálni; nem ott van. Mint ahogy Isten sem “ott” van. Isten itt van. Ne “ott kint” keresd Istent. Itt keresd Istent. A Szelfedet kutasd. Kezdd el a legnagyszerűbb szerelmi viszonyt, amit valaha is átéltél… a Szelfeddel. Mindent szeretni fogsz belőle.
Alászálltam abba is, amit pokolnak lehetne nevezni. Meglepő volt. Nem láttam sem Sátánt, sem egyéb gonosz lényt. Az emberek saját nyomorúságába, közönyébe, tudatlanságának sötétségébe való alámerülés volt pokolbéli alászállásom. Szörnyű örökkévalóságnak tűnt. De a körülöttem lévő milliónyi lélek mindegyikének volt egy apró fénycsillaga, ami mindig a rendelkezésére áll. De úgy látszott, senki nem szentel neki figyelmet. Felemésztette őket saját bánatuk, traumájuk és nyomorúságuk. De – úgy tűnt, egy örökkévalóság után – elkezdtem szólítgatni a fényt, mint ahogy egy gyerek kiált segítségért a szüleinek. Ekkor kinyílt a fény, és alagutat formált, ami egyenesen hozzám jött, és elszigetelt engem az összes fájdalomtól és félelemtől. Hát ez a pokol valójában.
Szóval, azt tanuljuk, hogy hogyan segítsünk egymásnak, hogyan tartsunk össze. Most nyitva állnak a pokol kapui. Szövetkezni fogunk egymással, össze fogunk tartani, és együtt sétálunk ki a pokolból.
Felém jött a fény, és hatalmas arany angyallá változott. Megkérdeztem: “A halál angyala vagy?”
Tudomásomra hozta, hogy ő az én mindlelkem, az én Felsőbb Szelf mátrixom, önmagunk szuperősi része. Ezután a fényhez kerültem.
Tudományunk hamarosan mennyiségileg is meg fogja határozni a szellemet. Hát nem csodálatos? Olyan eszközökkel állunk elő, melyek érzékenyek a finomenergiára vagy szellemi energiára. A fizikusok azért ütköztetik egymással az atomokat, hogy megtudják, miből állnak. Már lejutottak a kvarkokig, a bájos-kvarkokig, és így tovább. Nos, egy napon lejutnak majd ahhoz az apró dologhoz is, ami az egészet egybetartja, és úgy kell majd nevezniük, hogy… Isten. Az atomok ütköztetésével nemcsak azt látják, hogy mi van ott belül, hanem teremtenek is részecskéket. Hála Istennek, a többségük igen rövid életű: millisecundumokig és nanosecundumokig maradnak fenn. Csak most kezdjük megérteni, hogy teremtünk is, miközben haladunk.
Ahogy örökké láttam, egy olyan birodalomhoz érkeztem, melyben van egy pont, ahol az összes tudást hátrahagyjuk, és a következő fraktál, a következő szint teremtésébe kezdünk. Megvan a hatalmunk arra, hogy teremtsünk, miközben kutatunk. S nem más ez, mint Isten, aki rajtunk keresztül tágítja ki önmagát.
Visszatérésem óta is megtapasztaltam már spontán módon a fényt, és megtanultam, hogyan jussak be abba a térbe szinte bármikor, amikor meditálok. Mindannyian képesek vagyunk erre. Nem kell meghalnod hozzá. Fel vagy szerelve rá; már eleve így vagy “drótozva”.
A test a legpompásabb fénylény, ami csak létezik. Hihetetlen fény univerzuma a test. A szellem nem ösztönöz minket arra, hogy szétfoszlassuk ezt a testet. Nem ez történik. Ne próbálkozz többé azzal, hogy Istenné válj; Isten válik te-vé. Itt.
Olyan az elme, mint egy gyermek, aki az univerzumban rohangál, követelőzik, és úgy gondolja, ő teremtette a világot. De kérdezd csak meg az elmét:
“Mi köze volt ehhez az anyukádnak?”
Ez a spirituális tudatosság következő szintje. Ó! Az anyukám! Hirtelen felhagysz az egóval, mert nem az egyetlen lélek vagy az univerzumban.
A fényhez intézett egyik kérdésem ez volt: “Mi a mennyország?”
Körbeutaztatott az összes mennyben, amit valaha is teremtettek: a Nirvánákban, az örök Vadászmezőkön, mindegyikben. Bejártam őket. Gondolatforma-teremtmények ezek, és mi teremtettük őket. Valójában nem megyünk a mennybe; újrafeldolgozás történik velünk. De bármit is teremtettünk, ott hagyjuk önmagunk egy részét. Valóságos az, de nem a lélek egésze.
Láttam a keresztény mennyországot. Szép helynek képzeljük el, ahol egy trón előtt állunk, és örökös imádattal illetjük a trónon ülőt. Én kipróbáltam. Unalmas! Ez volna a sorsunk? Gyerekes ez a mennyország. Nem akarok megbántani senkit. Néhány mennyország nagyon is érdekes, néhány meg unalmas. Az ókoriakat érdekesebbnek találtam, például a bennszülött amerikaiakét, az Örök Vadászmezőket. Az egyiptomiaknak fantasztikusak a mennyországaik. És így tovább. Olyan sok van belőlük. Mindegyikben van egy fraktál, ami a te sajátos értelmezésed, hacsak nem vagy része annak a csoportléleknek, mely kizárólag egy-egy meghatározott vallás Istenében hisz. Akkor nagyon közel álltok egymáshoz; ugyanabban a “stadionban” vagytok együtt. De még ekkor is különbözik egy kicsit mindegyik. Egy részed az, amit ott hagysz. A halál az életről szól, nem a mennyről.
Megkérdeztem Istent: “Melyik a legjobb vallás a bolygón? Melyik a helyes?”
És az Istenség – nagy szeretettel – így válaszolt: “Törődöm is én vele!”
Hihetetlen kegyelem volt ez. Azt jelentette, hogy csak mi törődünk ilyesmivel.
Az összes csillag Végső Istensége így szól hozzánk: “Nem számít, milyen vallású vagy.”
Vallások jönnek és mennek; változnak. Nem volt itt mindig a buddhizmus, sem a katolicizmus; és mindegyik a nagyobb megvilágosodásról szól. Most több fény érkezik az összes rendszerbe. Reformáció következik majd be a spiritualitásban, ami éppolyan drámai lesz, mint amilyen a protestáns reformáció volt. Rengetegen fognak harcolni miatta, egyik vallás a másik ellen kel ki, azt hívén, hogy csak nekik van igazuk.
Az emberek azt gondolják, hogy ők birtokolják Istent, mármint a vallások és a filozófiák, de főleg a vallások, mert ezek nagy szervezeteket építenek filozófiájuk köré. Amikor az Istenség azt mondta: “Törődöm is én vele!”, azonnal megértettem, hogy ránk van hagyva, törődjünk vele mi. Azért fontos, mert mi törődünk vele. Nekünk számít, és csak itt fontos. A Végső Istenség nem törődik vele, hogy protestáns vagy-e vagy buddhista, vagy bármi más. Az egész egy-egy virágzó arca mindegyik. Bárcsak minden vallás ráébredne erre, és békén hagynák egymást! Nem a vallások végét jelenti ez, hanem annak felismerését, hogy ugyanarról az Istenről beszélünk. Élni és élni hagyni – ez a lényeg. Mindegyiknek eltérő a nézőpontja. És mindegyik hozzájárul a Nagy Képhez; mindegyik fontos.
Úgy mentem át a másvilágra, hogy sok félelmem volt a vegyi hulladékokkal, a nukleáris fegyverekkel, a népességrobbanással, az esőerdőkkel kapcsolatban. Úgy tértem vissza, hogy mindegyik probléma iránt szeretetet éreztem. Szeretem a nukleáris pusztítást. Szeretem a gombafelhőt; ez a legszentebb mandala, ami ez ideig megnyilvánult, archetípusként. Egy csapásra bármely földi vallásnál vagy filozófiánál közelebb hozott minket egymáshoz, s új tudatszintre emelt. Tudván, hogy talán tizenötször vagy ötszázszor is felrobbanthatnánk a bolygót, ráébredünk végre, hogy együtt vagyunk itt mindannyian. Egy ideig bombákat kellett lövöldözniük, hogy megértessék ezt velünk. Ezután kezdtük azt mondogatni: “Már nincs szükségünk erre többé.”
Valójában most már biztonságosabb világban vagyunk, mint amilyenben valaha is voltunk, és még biztonságosabbá válik majd. Tehát úgy jöttem vissza, hogy szeretetet éreztem a vegyi fegyverek iránt, mert összehoztak minket. Olyan nagyok ezek a dolgok. Ahogy Peter Russell mondaná, “lélekméretűek” ezek a problémák. Vannak lélekméretű válaszaink is? IGEN!
Az esőerdők kiirtása le fog lassulni, és ötven év múlva már több fa lesz a bolygón, mint jó ideje. Ha érdekel az ökológia, küzdj érte; te vagy az a része a rendszernek, aki tudatossá válik. Küzdj érte minden erőddel, de ne csüggedj el! Része ez egy nagyobb dolognak.
A Föld önmaga megszelidítésének a folyamatában van. Sosem lesz többé olyan vad hely, mint amilyen valaha volt. Lesznek nagyon is vad helyek; rezervátumok, ahol burjánzik a természet. Kertészkedés és rezervátumok lesznek majd a jövőben. A népességnövekedés nagyon közel kerül az optimális energiatartományhoz, hogy tudati váltást idézzen elő. Ez a tudati váltás megváltoztatja majd a politikát, a pénzt, az energiát is.
Mi történik, amikor álmodunk? Sokdimenziós lények vagyunk. Hozzá tudunk ehhez férni tudatos álmodás révén. Valójában Isten álma ez az univerzum. Az egyik dolog, amit láttam, az volt, hogy mi, emberek, apró porszemek vagyunk egy bolygón, ami apró porszem egy galaxisban, ami szintén apró porszem csupán. Óriási rendszerek vannak odakint, s mi afféle átlagrendszerben vagyunk. De az emberi lények már a tudat egész kozmoszában legendásak. Legendás a Föld/Gaia parányi kis emberi lénye. Az egyik dolog, ami miatt legendásak vagyunk, az az álmodás. Legendás álmodók vagyunk. Valójában az egész kozmosz az élet értelmét keresi, az egésznek az értelmét. És a kicsi álmodó volt az, aki a valaha is kiötlött legjobb válasszal állt elő. Megálmodtuk azt. Szóval fontosak az álmok.
Most, hogy már meghaltam és vissza is tértem a halálból, igazán tisztelem az életet és a halált. DNS-kísérleteinkben nagy titokra deríthettünk fényt. Hamarosan képesek leszünk arra, hogy addig éljünk ebben a testben, ameddig csak akarunk. Úgy 150 év után lesz egy olyan intuitív érzésünk, hogy csatornát akarunk váltani. Ha örökké egyetlen testben élnénk, az nem lenne olyan kreatív, mint a reinkarnáció, mint az energia átvitele ebben a fantasztikus energiaörvényben, amiben vagyunk. Valójában érteni fogjuk az élet és a halál bölcsességét, és örömünket leljük majd benne.
Már eddig is egy örökkévalóság óta élünk. Ez a test, amiben vagy, egy örökkévalóság óta él. Az élet véget nem érő áramlatából fakad, az ősrobbanásig visszanyúlóan, és még azon is túl. Ez a test ad életet a következő életnek, sűrű és finomenergiát tekintve egyaránt. Ez a test már egy örökkévalóság óta él.
forrás: netes körlevél / Dr. Lee Worth Bailey és Jenny Yates
A halálközeli élmény: szöveggyűjtemény (The Near-Death Experience: A Reader)

2015. március 25., szerda

Lélek- és fénysebesség

A halálkutatással kapcsolatos új fizikai kutatási eredmények

Forrás: http://tgy-magazin.hu/index.php?page=2015&action=SHOW&id=3027

Azt, hogy a tudat a halál beálltakor hihetetlen sebességgel hagyja el a testet, számos, a klinikai halál állapotából visszatért ember beszámolójából tudjuk. Most mindeme jelenségeket a modern fizika is alátámasztani látszik. Prof. dr. Markolf H. Niemz német fizikus és néhány kollégája nem kevesebbet állít, mint azt, hogy amit a majdnem meghaltak átéltek, nem egyéb, mint a tudat felgyorsulása fénysebességre.


A halál közeli élményeknél miután a tudat elhagyja a testet, általában egy alagút tűnik fel, amelynek végén sugárzó, erős fény világít. Közben az illető hangokat is hall. Nem ritka, hogy korábban elhunyt hozzátartozói jönnek elébe és fogadják. A viszontlátás mindig boldogsággal tölti el az illetőt, noha általában ezek a neki oly kedves lelkek közlik vele, hogy (még) nem maradhat ezen a csodás helyen velük.

A balesetet szenvedettek, akik klinikailag halottak, látják saját testüket a magasból, és pontosan tudják, mi a helyzet velük „ott lent”, mivel képesek érzékelni az összes jelen lévő érzéseit, gondolatait. Villámgyorsan lepereg előttük addigi életük, egyesek a számukra fontos személyeket pusztán gondolataik erejével képesek maguk elé idézni, hogy elbúcsúzzanak tőlük. Érzik szeretteik kétségbeesését, és látják, mennyire intenzíven igyekeznek az orvosok és az ápolók újraéleszteni összetört testüket. A sikeres reanimáció után, amikor testükbe visszatérnek, általában nagyon szomorúak, mert hiányolják az „odaát” átélt határtalan szeretetet. A legtöbb érintett személyisége megváltozik az élmény hatására – sokkal jobban érdeklik őket embertársaik, anyagi vágyaik háttérbe szorulnak, felismerik, hogy cselekedeteik és legfőképp gondolataik hatással vannak a világ történéseire.

A halál közeli élményeket a hetvenes és a nyolcvanas években kezdték publikálni, főképp Raymond Moody, Elisabeth Kübler-Ross, Kenneth Ring, Bruce Greyson, Charles Flynn, Michael B. Sabom, Karlis Osis és Erlendur Haraldsson. 1988 júliusában nemzetközi konferenciát is tartottak a paranormális jelenségekről a Coloradói Állami Egyetemen, amelynek fő témája a reinkarnáció volt. A résztvevők számos, a reinkarnáció tényét hivatott beszámolót vizsgáltak meg, amelyek eredményét Maurice L. Albertson és Kenneth B. Freeman írásban foglalták össze:

„A benyújtott adatok minden kétséget kizáróan megerősítik a reinkarnációról alkotott elképzeléseket. Az emberi lény egyaránt lélek (szellem) és test. A lélek önállóan, a testtől függetlenül létezik, a test halála után is, és továbbvándorol, hogy később ismét testet öltsön.

A halál közeli élmények, a testen kívüliség tapasztalata és a földhöz kötött szellemkutatás azt bizonyítja, hogy a lélek képes a testtől függetlenül is létezni, mozogni, megfigyelni fizikai környezetét, és képes emlékezni eme megfigyeléseire.”

A lélek valójában fény?

A hivatalos orvosi felfogás szerint a halál közeli élmények az agysejtek pusztulásával vagy a keringés leállásakor bekövetkező agyi oxigénhiánnyal magyarázhatók. A legfrissebb halálkutatás ezzel szemben azt állítja, hogy a klinikai halálból visszatért emberek a fentiekben leírt tapasztalatokról számolnak be, ebből pedig arra következtet, hogy léteznie kell egy testtől független tudatnak. Ezt az elméletet alátámasztja a kvantumfizika elmélete, amely szerint a fény egyaránt hullám- és részecsketermészetű, egyszerűbben kifejezve, hogy a fény egyszerre anyagi és nem anyagi természetű jelenség. Ha feltételezzük a lélek létezését, akkor megállapíthatjuk, hogy a lélek pontosan azokkal a tulajdonságokkal rendelkezik, mint a fény: a fényhez hasonlóan egyéni, önálló és az embert alkotó jelenség, amely ugyanakkor a gondolatok hullámtermészete révén a „nagy egésszel” és a kollektív tudattal kapcsolatban áll.

Sir James Jeans híres csillagász évtizedekkel ezelőtt azt állította, hogy nem minden energia fizikai természetű, ami alapján az alábbi következtetésre jutott: „Az univerzum leginkább egy nagyszerű gondolatként értelmezhető, egy nagyszerű gépezet vagy mechanizmus helyett.” Ez a mondat leginkább a halál közeli élményen átesett emberek beszámolójával vág egybe. Mindannyian úgy érzeték, miután elhagyták testüket, eggyé váltak a kozmosszal, a mindenséggel. Hihetetlen sebességgel utaztak végig egész életükön, és teljes mértékben megértették létezésük lényegét, értelmét. Amint kiléptek testükből, és beléptek a nem fizikai dimenzióba, gondolataik kölcsönhatásba léptek az őket körülvevő energiával. Innentől kezdve minden csak gondolat, ezért villámgyors.


A halál után a lélek fénysebességre kapcsol 

Prof. dr. Markolf H. Niemz azt az elméletet állította fel, hogy a test halálával a lélek (a szellemi tudat, a szellemi én) fénysebességre gyorsul, ekkor maga is fényhez hasonló állapotba jut. A professzor felhívja a figyelmet a beszámolókban állandóan szereplő „fényalagútra”.

Niemz professzor feltételezi, hogy a túlvilágba való átmenet lényege, hogy a tudat a gyorsulás közben maga is fénnyé válik, azaz elveszíti tömegét, ami lehetővé teszi a fénysebesség elérését. Véleménye szerint a mai természettudományok és a humán tudományágak fontos érvekkel szolgálnak ahhoz, hogy feltételezzük: az életnek nincs vége a halállal. Niemz professzor lényegében öt közvetett bizonyítékra hivatkozik, ugyanakkor elengedhetetlennek tartja az egyes tudományágak közötti párbeszédet.

Számára
– az ún. „Searchlight-hatás”,
– a relatív tömegnövekedés,
– az időtágulás,
– a hosszúság zsugorodása,
– és a hullámtermészet-részecsketermészet kettőssége közvetett bizonyítékok arra, hogy az élet a halál után valójában csupán más létformában folytatódik.

Alagút és relativitás

Ha egy űrhajóba szállunk, amely képes lenne fénysebességgel haladni, fellépne a „Searchlight-hatás”. A modern fizika szerint a bennünket körülvevő fizikai világot alagút formájában látnánk, amelynek a végén erős fény világlik. (Ezt írják le azok, akiknek volt halál közeli élményük.) Aki nem akarja a jelenséget a fizika nyelvén megfogalmazni, inkább egy más tudatsíkra való áttérésről beszélne, amit a klasszikus indiai filozófia közel 4000 évvel ezelőtt a Védákban a „szél” fogalmával írt le.

A Niemz által második közvetett bizonyítékként említett jelenség a relatív tömegnövekedés, a speciális relativitáselmélet fogalma, amely azt írja le, hogy az anyag a térben annál nehezebbé válik, minél gyorsabban halad. Egy valóságos, tehát anyagból készült űrhajó fénysebességre történő felgyorsításához végtelenül nagy mennyiségű energia szükséges. Niemz ebből arra következtet, hogy a fénysebesség olyan határt jelent az anyagi természetű dolgok számára, amelyet csak a nem anyagi természetű dolgok léphetnek át, mint például a lélek.

 
Minél inkább megközelíti egy objektum a fénysebességet, annál lassabban telik számára az idő az őt távolról megfigyelő szemszögéből, mígnem végül az idő teljesen megáll (relatív időtágulás). Egyre fokozódó sebességgel egyenes arányban rövidül a tárgyak hosszanti kiterjedése (relatív kontrakció)

A harmadik említett jelenség az időtágulás. Ez a hatás szintén a speciális relativitáselméletből származik és arra a tényre vonatkozik, hogy a Földről nézve az űrhajón minden óra annál lassabban jár, minél inkább megközelíti az űrhajó a fénysebességet. Folyamatos gyorsulás mellett elérkezne az a pont, amikor az órák megállnának. A fénysebességgel száguldó lélek számára ez azt jelenti, hogy számára az idő egyszer csak megáll. A halál közeli élménybeszámolókból ezt a jelenséget is ismerjük, nevezetesen, amikor az érintett személyek arról beszéltek, hogy a testen kívüliség állapotában egyszer csak úgy érezték, minden térbeli és időbeli kötöttségük megszűnt. A vallások ezt az állapotot hívják „örökkévalóságnak”.

A következő jelenség a hosszanti dimenzió zsugorodása, szintén fénysebességen. Egy fénysebességgel száguldó vonalzó tehát a gyorsulással párhuzamosan egyre rövidülne, majd a fénysebesség közelében hossza a nullához közelítene. Niemz szerint e jelenség magyarázza, hogy a halál közeli élményen átesett emberek villámgyorsan képesek voltak eljutni bárhová.

Az ötödik az említett fizikai jelenségek közül a már korábban ismertetett tény, miszerint a fény egyszerre energia- (hullám) és anyagi természetű. Ezt legegyszerűbben úgy képzelhetjük el, mint golyók hullámzó mozgását, amint a térben szétterjed, minden irányba. A már említett hosszanti rövidülés miatt ez a hullám bármely célba villámgyorsan eljut, hiszen számára gyakorlatilag nem létezik távolság. Az ilyen természetű energia mindenütt jelen van, számára tér és idő nem létezik. Ennek megfelel a halál közeli élményekből ismert jelenség, miszerint a testtől különvált lélekre hirtelen elképzelhetetlen mennyiségű tudás, ismeret tör rá, és egy pillanat alatt mindent megtudnak a világmindenségről és saját magukról, és úgy érzik, a mindenséggel eggyé válnak.

Niemz kollégája, Regis Dutheil francia fizikus még tovább megy. Véleménye szerint a tudat tachyonikus – magyarul a fénysebességnél is gyorsabban haladó – anyag, amelyről a mi világunk pusztán a fénynél lassabb, holografikus projekciót tud elképzelni. Amit mi „valóságosnak” nevezünk, az nem más, mint az univerzumról alkotott torzított kép. Valójában az univerzum egészen másfajta energiaformákat is tartalmaz, mégpedig a frekvenciákét, amelyben a tér és az idő megszűnik, és csak hullámok léteznek benne.

Dutheil úgy véli, hogy a kvantumelmélet alátámasztja hipotézisét, legfőképp Louis de Broglie francia fizikus állítása, aki már 1924-ben felfigyelt a hullámtermészet és anyagi természet kettősségére, amikor megállapította, hogy a kísérlet kivitelezésétől függően a fény vagy hullámként, vagy anyagként viselkedik. De Broglie szerint a hullám mindig a fénynél nagyobb sebességgel terjed, ami az einsteini, pontosabban a speciális relativitáselméletnek ellentmond. Utóbbi ugyanis kimondja, hogy az anyag nem képes a fénynél gyorsabban haladni. Dutheil de Broglie munkássága alapján igazoltnak látja a fénysebességnél gyorsabb tudatról alkotott elméletét, ugyanis a fizikában azóta megállapították a fénysebességnél gyorsabban haladó hullámok interferenciáját. Ez azt jelenti, hogy a megfigyelő elhelyezkedésétől függően ezek a hullámok a fénynél lassabban is tudnak terjedni. Dutheil éppen ezért az univerzumot két részre osztja, egy fénynél lassabb, anyagi részre, amelyet mi látunk, érzékelünk, és egy fénysebességnél gyorsabbra, amelybe tudatunk csak a testet elhagyva képes belépni, amelyben megszűnik a tér és az idő, a tudat egy alagúton áthaladva eljut a határtalan fénybe.

E jelenségek egyébként Dutheil szerint nélkülözhetetlen feltételei annak, hogy a tudatnak csodálatos fényszerű élményben legyen része. Amint a klinikai halál állapotába jutott ember tudata áthalad a fényen, a tudatát lényegében fotonok járják át. Ez azt jelenti, hogy a tudat maga fénnyé válik, és mindent, ami körülveszi, azt sötétségként észleli. Ez okozza az alagútélményt. A francia fizikus úgy véli, hogy a halál közeli élmények felfedezése és magyarázata pusztán a kezdetét jelenti annak a kutatásnak, amely a fénynél gyorsabb világgal foglalkozik. Azért csak a kezdetét, mert a halál közeli élményről beszámoló emberek kivétel nélkül visszatértek az életbe. Minden erre vonatkozó fizikai magyarázat pusztán az átmenet fázisára vonatkozik. 

Hogy azután mi következik, és hogy valóban létezik-e „túlvilág”, azt a jövő fizikai kutatásainak kell kiderítenie.

2015. február 7., szombat


Schobert és Hujber is járt „odaát"

Forrás: http://www.blikk.hu/blikk_aktualis/schobert-es-hujber-is-jart-odaat-2327545         2015-02-07
BUDAPEST ‒ Fehér fény az alagút végén, lebegés a test felett, sárkányok a pokolban – vajon van élet a halál után? A héten Hujber Ferenc (40), a közelmúltban Schobert Norbert (43) is meglepő halálközeli élményekről számolt be.
Halálközeli élmények
Őszinte. Hujber Ferenc azt is elárulta: a pokolra került, amikor leállt a keringése. Fotó: TV2
 

– Január 4–6. között kétszer is meghaltam. A keringésem egyszerűen összeomlott. Újra kellett éleszteni, és ekkor – sok emberhez hasonlóan – nekem is volt halálközeli élményem. Voltam „odaát". Nem akarok erről nagyon részletesen beszélni, mert egyszer szeretném megírni a teljes történetet, de tudom, hogy a pokolban voltam, és nem a mennyországban – fogalmazott a Blikknek Hujber, aki később a Mokkában elárulta, hogy pontosan milyen a pokol. – Kiégett, kopár, hamuval teli táj, ahol sárkányok repkednek, és én voltam az egyik – tette hozzá.
Nem ő az egyetlen, aki átélt hasonlót. Schobert Norbi is érdekes élményekről mesélt 2012-ben a Vasárnapi Blikknek. – A második szívműtétemnél 7 órára megállították a szívem – kezdte lapunknak. – Ekkor éreztem valami földöntúlit, láttam azt a házat a napsütésben, ahol felnőttem. Olyan érzésem volt, mintha lenne arra esély, hogy csatlakozzak azokhoz az emberekhez, akiket elveszítettem. Azóta még inkább hiszek Istenben! Ugyanakkor az igazsághoz hozzátartozik, hogy ilyen helyzetben erős gyógyszerek hatása alatt áll az ember. Látomásai lehetnek, felszabadul, teret adhat a vágyai­nak, félelmeinek. Pont ezért nem hiszek mindenkinek, aki azt állítja, hogy járt a másik oldalon. Ettől függetlenül hiszek abban, hogy van valami a halál után, de a Jóisten nem mutatja meg azt nekünk, míg nincs itt az ideje.
Halálközeli élmények
Megállt a szíve. Rubint Réka a férjét öleli 2012-ben, a sikeres szívműtét után, ami alatt Schobert Norbi valami földöntúlit érzett. Fotó: Facebook
R. Kárpáti Péter (51) könyvet írt Élet az élet után címmel, és előadásokat is tart a témában, ahol szakemberek és az élményt átélők mesélnek a tapasztalataikról.
– Utóbbiak sokszor érezhetik úgy, hogy magukra vannak hagyva. Nem kapnak választ a kérdéseikre, sőt sokszor nem is mernek erről mesélni, mert félnek, hogy bolondnak gondolják őket. Szeretném elérni, hogy az emberek legyenek nyitottak, és legalább merjünk kérdéseket feltenni – tette hozzá a színész.
Halálközeli élmények
Segítene. R. Kárpáti könyvet is írt a témáról, amely iránt nagyobb nyitottságot szeretne elérni. Fotó: Pozsonyi Zita
– Sokaknak teljesen megváltozik az életük egy halál-­közeli élmény után – kezdte Szlobodnyik Csaba (47) pszichológus. – Eddig fontosnak tartott dolgok háttérbe szorulnak. Egy üzletasszony például öngyilkos akart lenni a párkapcsolati problémái miatt, több napig volt élet és halál között. Amikor azonban felébredt, már huszadrangú problémának tartotta azt, amiért korábban ki akarta oltani az életét. Egy másik üzletember felhagyott a vállalkozásával, és állatokkal kezdett foglalkozni. Egyszóval általában az anyagi javak hirtelen már nem lesznek fontosak, sokkal inkább az érzelmi, emberi értékek.

Sharon Stone
Fotó: Northfoto
Ölelte és felemelte őket is a fény
Sharon Stone (56) egy koponyaalapi vérzés miatt került kórházba évekkel ezelőtt.
– Úgy gondolom, valóban meghaltam. Egy hatalmas, kavargó fehér fényt láttam. Valahogyan felemelkedtem, mintegy felszálltam ebbe a ragyogóan fénylő, fehér fénybe. Aztán látni kezdtem, és észrevettem, hogy néhány barátom jön oda hozzám. Ez nagyon-nagyon gyorsan történt, aztán hirtelen visszajöttem. A testemben voltam, a szobában.
A CSI: Helyszínelők laborvezetője, William Petersen (61) 2004 márciusában egy chicagói színházi előadás alatt olyan mélyen elvágta az ujját, hogy az óriási vérveszteség miatt beállt nála a klinikai halál.
Petersen arról beszélt később, hogy fehér fény vette körül, és egy lift vitte felfelé egy alagútban.
Donald Sutherland (79) 29 éves volt, amikor agyhártyagyulladás miatt olyan magas láz gyötörte, hogy az orvosok lemondtak róla.
A színész halálközeli állapotában könnyednek és boldognak érezte magát, és bár nem látott  szellemeket, a kékes árnyalatú fény őt is körülölelte.
L. B.

2015. január 4., vasárnap

Kepes András interjúja dr. Raymond Moodyval

Kepes András: Ön a könyvei miatt Magyarországon is nagyon népszerű, tudja, ugye?

Raymond Moody: Nagyon meglepett, mikor megtudtam. Igen, nagyon jó érzés.

K.A.: Feltettük az internetre, hogy ön vendége lesz ennek a műsornak és egyúttal megkértük a nézőinket, hogy tegyenek föl önnek kérdéseket. Sok kérdés érkezett, itt van a kezemben a papír, merthogy nem emlékszem az összesre.

R.M.: Remek.

K.A.: Először is. Mi történt, amikor az első könyvét publikálta? Nagy harc volt?

R.M: Nem is annyira, bár ez szép történet lenne. Néha hallom, azt mesélik, hogy amikor Moody első könyve megjelent, az orvosok bolondnak gondolták, lehúzták a munkáját - de valójában ez egyszerűen nem igaz. Amikor az orvosi egyetemre jártam, már akkor volt egypár hasonló esetem és az ottani tanáraim közül sokan örültek, hogy tanulmányozom ezeket. Ők a saját betegeiktől hallották ezeket a jelenségeket. Néhány professzorom személyesen is átélte. Valójában a szakma részéről tehát nem ütköztem ellenállásba.
A nehézség az volt, tudja, hogy nálunk, az USA-ban más a vallási helyzet, mint itt. Nálunk sokféle szekta is van. Ilyenek a fundamentalisták is, akik közül sokan neheztelnek rám, mert azt gondolják, az ő szektájukból mindenki a mennybe jut, a többiek meg a pokolra. Szóval ők neheztelnek rám.

K.A.: Ez a probléma a szektákkal a legutóbbi könyvével kapcsolatban merült fel, vagy egy korábbival?

R.M.: A legutóbbival kapcsolatban1. Remélem, a magyar fordításban is érezhető a könyv humora. Nem vagyok polemikus író. És mégis, az úgynevezett szkeptikusok (akik különben egyáltalán nem szkeptikusok) és a fundamentalisták mindig polemikusan írnak. Úgyhogy elhatároztam, hogy utánozom ezt a stílust: paródiaképpen, humorral. Szóval a könyv nagy része humor, komoly tartalommal.

K.A.: Ön egy egyetemi tanszék vezetője, amit úgy hívnak, TUDAT.

R.M: Tudati tanulmányok tanszéke, a nevadai egyetemen, Las Vegasban. Ezt azért hozták létre, hogy racionálisan kutassa a halál utáni élet lehetőségét. Ez az én tanszékem. Van egy órám a halálközeli élmény megtapasztalásáról, és van egy az emberi elme anomáliáiról is, ami a különböző tudati állapotokról szól.

K.A.: Hogyan lehet a tudatot kutatni?

R.M: Ez remek kérdés. Tudományosan nem is lehetséges. Szerintem nem a tudomány módszere az, amit ennek a témának a kutatásánál használnak, hanem ez mindenekelőtt filozófiai kérdés. Az eredeti végzettségem szerint (amit akkor szereztem, mielőtt az orvosi egyetemre mentem), a filozófia doktora vagyok. Tudja, minden nagy filozófusnak volt mondanivalója a tudatról - kezdve Platónnal, Descartes-on keresztül a legújabb filozófusokig. Amit én csinálok, az az, hogy sokat beszélek a tudatról filozófiai szemszögből. Amit ma a filozófiában test-lélek problémának neveznek, azt a feladatot rejti, hogy feltárjuk a kapcsolatot a test anyagi valója és a tudati lét között. Ez nem megoldott filozófiai probléma, és nem is tudományos probléma.

K.A.: Lehetséges a tudatot kutatni fiziológiai, agyi szempontból?

R.M: Fontos az agykutatást folytatni, az agy kétségtelenül legitim kutatási terület. A gondot az jelenti, ha az emberek elmozdulnak ebből a szemszögből, és általánosításokat mondanak a test-lélek problémáról.
Azok, akik teljességgel a fiziológiára koncentrálnak, végül is az epifenomenológia hívei, amely szerint a test anyagi valósága az elsődleges, és amit mi tudatnak gondolunk, az csak egy epifenomenon, vagyis másodlagos jelenség. Aminek nincs önmagában valósága. Az epifenomenológia teóriáját a víz tetején úszó buborékhoz hasonlítják. A lényeg, hogy a buborékoknak nincsen a folyótól független valóságuk. Az epifenomenológia teóriája szerint az agyi valóság az elsődleges és a tudat, amit érzékelünk, teljességgel másodlagos. Olyan, mint a hab, önálló valóság nélkül. De tudja, ez csak filozófiai vélemény. Nincs nagyobb tudományos megalapozottsága, mint az ellenteóriának, ami Barkeley püspök nevéhez fűződik, aki szerint az elsődleges valóság a tudat és az anyagi valóság csak képződménye a tudatnak.
Ami engem illet, szerintem abban biztosak lehetünk, hogy van tudatunk. A probléma az, hogy van egy fizikai akadály, a test, amely állandóan jelen van és szünet nélkül a tudat alapjául szolgál. Ezért a test-lélek problémája még nem megoldott, és a filozófia nem is legitim ebben. De persze ez nem azt jelenti, hogy az csak fiziológiai tanulmányozás tárgya lehet.

K.A.: Ez tehát azt jelenti, hogy nem behatárolható a tudat?

R.M: Szerintem a gondolkodás jelenlegi szakaszában mindenkinek csak ötletei vannak a test-lélek probléma megoldására. Ha visszanézünk a történelemre, Descartes javasolt egyfajta megoldást, Leibnitz és Spinoza is, és mindegyikük elméletének vannak gyenge pontjai. Lehet, hogy ez misztikum. Vannak, akik szerint olyan misztikum, amelynek nincs emberi megoldása, mert be vagyunk zárva a gondolatainkba, és a testünktől nem tudunk szabadulni. Lehetetlen feladat.

K.A.: Akkor mit mond arról, hogy hol és mi történik a halálközeli élmény alkalmával?

R.M: Bárcsak tudnám, de nem tudom. A legtöbb, amit tehetünk ezzel a jelenséggel kapcsolatban, hogy először összegyűjtjük a beszámolókat. Másodszor, klinikailag is be lehet avatkozni, támogatni lehet azokat az embereket, aki átestek ilyesmin, ha ők ezt engedik. Ha elmondják, ami velük történt, amire szükségük van, akkor biztosítani tudjuk őket, hogy nincsenek egyedül, sokan mások is átélték ezt, és az esetüket tanulmányozni lehet neurológiai szempontból. Az egyetlen dolog, amivel ma rendelkezünk, az az átélt élmény elbeszélése, és már azt is tudjuk, hogy ezeknek bizonyos szerkezetük van.
Lehetséges, hogy valamikor majd találunk összefüggést a halálközeli élmény és az agy között, de ez sokkal nehezebb feladat, mint gondolnánk. Az újraélesztések helyszíne ugyanis általában nem kutatólaboratórium, hanem klinikai ambulancia, és nem túl praktikus az az ötlet, hogy legyenek ott tudósok is, gépekkel, amelyek az ember fejébe látnak, amikor próbálják őt újraéleszteni. Az újraélesztés célja ugyanis életmentés, és nem tudományos kísérlet. Ezért is nehéz összefüggést találni az agyi működés és a halálközeli élmény között. Az úgynevezett szkeptikusok (akik persze nem szkeptikusok) azt mondják, hogy a halálközeli élmény teljes egészében az agy hibás működéséből fakad. Ez abszurdum. Ezt nem tudják. Hogy lehet erről tanulmányt írni?
A klinikai vészhelyzet nem alkalmas az agy kémiai változásainak elemzésére. Még ha lehetséges is lenne kifejleszteni ehhez a technológiát - olyan eszközöket, amelyek azonnal elemezni tudják az agyat -, akkor is szembekerülünk azzal a problémával, hogy a betegeket (legalábbis nálunk) nem lehet akaratuk ellenére tanulmányozni. És hogyan is lenne erre engedély biztosítható még azelőtt, hogy a beteg bekerül a kórházba - ez nagyon nyomasztó volna számára.
Szóval ez nagyon bonyolult dolog. A szkeptikusok, aki szerintem egyszerűen újfajta ideológusok, figyelmen kívül hagyják ezeket a nehézségeket. Az ő álláspontjuk a test-lélek kapcsolatában az epifenomenológia álláspontja, ebben ők nagyon biztosak, de nincs hozzá filozófiai hátterük. A test-lélek kapcsolat még mindig nem tudományos, hanem filozófiai kérdés.

K.A.: A hagyományos tudomány szerint, amíg nem bizonyított valami, addig nehéz elfogadni, legalábbis azoknak, akik erősen kötődnek a tudományhoz.

R.M: Ez azért van, mert egy tudományosságnak nevezett doktrína világában élünk. Tudja, én tanítottam episztemológiát, vagyis tudománytörténetet az egyetemen. Az első pár héten a tudományosság elméletét vitattuk meg és rámutattunk a hiányosságaira.
A tudományosság az egyetlen doktrína, amely szerint az igazság felállításának vagy bármilyen tudás megalapozásának kizárólagos módja a tudományos módszer. Két nagyobb kérdés merül fel ezzel a módszerrel kapcsolatban. Az első, hogy történelmileg pontatlan. Például még mindig ott van a filozófia, mint terület, amely nem tudományos, de racionális. Úgy tűnhet, hogy a racionális és a tudományos ugyanaz a dolog, de ez tévedés, mert a racionális nem jelent pusztán tudományosat.
A tudományosság csak az egyik módja a racionalitásnak, de annak más módjai is vannak. Például a filozófusok érvelései nem tudományosak, mégis racionálisak. És ha történelmileg nézzük, a tudósokat jóval megelőzően is voltak már filozófusok. Vagy például a történészek, akik szintén nem követik a tudományos módszert. Ez azt jelentené, hogy nincs tudásuk? Szerintem nem. És az irodalomelmélet, amely feltétlenül fontos területe az emberi tudásnak, az sem tudományos, viszont a racionalitás alapján működik.
Ott van a gond a tudományossággal, amire mindig rámutatok a filozófus hallgatóimnak, hogy vegyük csak azt az állítást: „Az igazság megállapításának és a tudás biztosításának egyetlen módja a tudományos módszer alkalmazása.” Ha vesszük ezt az állítást, és egy dobozt rajzolunk köré, vajon hogyan bizonyítjuk? Ha elgondolkozunk egy pillanatra, és tudományos módon próbáljuk bizonyítani, vég nélküli köröket kapunk. A tudományosság valójában helytelen doktrína, amely a társadalomnak a tudománytól való függéséből ered. Persze én is nagy híve vagyok. Hiába bírálom, hatéves korom óta elbűvöl a tudomány. De az tény, hogy ez nem az egyetlen módja az igazság felállításának.
Mielőtt egy kérdés tisztán megfogalmazódott, ahhoz, hogy tudományos módszerrel vizsgálni lehessen, átmegy egy sor filozófiai tesztelésen. Ez a helyzet a halál utáni élettel is. Nem tesztelhető tudományosan. Karl Popper történész és tudománytörténész még a XX. században feltette a kérdést: hogyan kell kinézni egy tudományos gondolatnak ahhoz, hogy tesztelhető legyen? És a válasza ma elfogadott nézet a tudósok körében. A javaslatnak cáfolhatónak kell lennie. Ami azt jelenti, hogy kell lennie legalább egy megfigyelésnek, kritikai megjegyzésnek, és ha azt megteszi valaki, az azt jelenti, az ötlet hibás. Kérdezze meg magát, milyen megfigyelés az, amit ha állítana, akkor hamis volna az a tétel, hogy van élet a halál után. Nem fog semmi ilyet találni. Vagyis nem lehet az ötletet cáfolni, mégsem tesztelhető tudományosan.

K.A.: Sok néző kérdezte, hogyan ellenőrizhető, hogy a halálközeli élmény ténylegesen megesett-e, vagy csak kitalálták.

R:M: Ez mostanában egyre nagyobb probléma az USA-ban és biztos vagyok benne, hogy Magyarországon is az lesz, ha többet foglalkoznak vele. Van nálunk egy-két szélhámos, akik könyveket is írtak erről. Például megjelent egy teljes kitaláció, amelyhez állítólag az előszót én írtam. Semmi nem igaz ebből. Aztán Európába utaztunk pár hétre a feleségemmel, és egy nagy csomagot kaptunk a kiadótól, hogy nem tetszett nekik az előszó, amit írtam, úgyhogy a nevemben változtattak rajta. Daniel Brinkley neve alatt jelent meg, a címe: „Akit megmentett a fény”, vagy ilyesmi. Valójában a szerzője Paul Perrey, aki egy hazudozó. Hát ez ilyen dolog, nagyon óvatosnak kell lenni.
De észrevettem egy módját az ellenőrzésnek: Mielőtt még egyáltalán valami publikációja lett volna a témának, sok embert meginterjúvoltam a halál utáni élményről. Megkérdeztem tőlük: „Van-e pokol?” „A háziállataink is a mennybe jutnak?” - amit mindenki kérdez. Akinek tényleg volt halálközeli élménye, azt feleli erre: „igazából nem tudom, csak azt láttam...” Amíg a szélhámosok, bármit is kérdezzenek tőlük, nagyon pontos választ adnak. „Van pokol?” „- Nincs.” „- A kutyák bejutnak a mennyországba?” „Igen.” Innen tudod. Ha emberek megpróbálnak választ adni megválaszolhatatlan kérdésekre, majdnem biztosak lehetünk abban, hogy nem élték át. Ha átélték, bizonytalan válaszokat adnak, de abban ugyanakkor teljesen biztosak, hogy átélték a halál utáni életet, és ezentúl nem tesznek grandiózus kijelentéseket nagy filozófiai misztikumokról.

K. A.: Még nehezebb lesz a jövőben, mert a kiadványokból az emberek már tudják, mi az, amit át kell élniük.

R.M: Így van. Most van egy új iránya a halálközeli kutatásoknak, ami igen sokat segít. Eléggé általánossá vált, hogy az emberek jelen vannak szeretett hozzátartozójuk haldoklásánál, és átélik vele a halálközeli élményt. Ahogy meghal, ők is elhagyják a testüket és a fény felé mennek a szeretett ember lelkével, aki elhunyt. Ez teljesen új élmény, ami demográfiai okokra vezethető vissza. Az USA-ban rengetegen vagyunk az én generációmban, mi vagyunk a „baby-boom”, akik közvetlenül a háború után születtünk és eljutottunk oda, hogy kezdjük elveszíteni a szüleinket. Ugyanakkor a kórházi gyakorlat is megváltozott. Amikor én jártam az orvosi egyetemre (1972-ben), akkoriban az volt a gyakorlat, hogy az orvosok, ápolónők bejöttek, ha egy beteg haldoklott és kikísérték a családot, mert azt gondolták, túl megrázó a családok számára látni a halált. De most, 30 év elteltével, az orvosok és nővérek ösztönzik a családot, hogy legyenek jelen a legvégsőkig. Ez a két dolog tehát, hogy a baby-boom generáció veszíti el a szüleit, és a kórházi gyakorlat is megváltozott, ahhoz vezetett, hogy sokan átélték ezt az élményt. Ez teljesen új dimenziót jelent, és egyben új lehetőség is.
Talán hihetetlennek tűnik, de teljesen biztos vagyok abban, hogy lehetséges lesz felidézni ezt az élményt úgy, hogy bárki, aki nem beteg, de szeretné átélni, biztonságosan megtehesse. Nem arról beszélek, ami a mozifilmben volt, ahol a medikushallgatók csinálták. Teljesen biztonságos módszerről van szó, amit még csak most tanulunk.

K.A.: Pusztán empátia útján?

R.M: Az empatikus átérzés teszi ezt lehetővé. Már el is értünk némi sikert.

K.A.: Vagyis találkozott már valakivel, aki átélte ezt az élményt, pusztán empátia által?

R.M: Igen.

K.A.: És ugyanazokon a hatásokon ment keresztül? Látott fényt, alagutat stb.?

R.M: Igen. Biztos vagyok benne, hogy itt Magyarországon is talál ilyeneket. A mai tudásunk szerint ez univerzális emberi élmény. Régebben az emberek nem beszéltek róla nyíltan, mert nagyon személyes élmény és féltek, hogy mások megszólják, bolondnak tartják őket... De ha már biztosak a tudásban és tudják, hogy együtt érzünk velük, és nem fogják őket bolondnak titulálni, akkor beszélni fognak.

K.A.: Önnek nem volt halálközeli élménye?

R.M: Nem, bár azután, hogy több ezer olyan emberrel beszéltem, akinek volt, már majdnem úgy éreztem, hogy én is átéltem.
Akik most vagyunk középkorúak, nehézségekkel teli időszakot éltünk át. Az USA-ban úgy is hívjuk: „középkorúak válsága”. A generációmhoz tartozók általában súlyos betegségeken esnek át, esetleg elválnak. Ebben az időszakban az emberekben természetesen ébrednek föl spirituális kérdések, amelyek a filozófusokat is évezredeken keresztül foglalkoztatták. Míg az élet korábbi szakaszaiban, 20-30 évesen az emberek a munkájukra, tanulmányaikra koncentrálnak, általában 38 évesen eljutnak egy ponthoz. (Ezt Carl Jung figyelte meg először.) Ekkor kinyílnak a tényleges misztériumok felé, amelyekkel mindannyiunknak szembe kell néznünk az életünk egy szakaszában. Ahogy Szókratész gyönyörűen rámutatott, nem érdemes élni olyan világban, amit nem tanulmányozunk.

K.A.: Mi a fény? Isten?

R.M: Bárcsak tudnék rá felelni, de komolyan nem tudom. Nehéz konklúziót levonni ezekből a dolgokból. Utálom azt a szót használni magamra, hogy szkeptikus, mert a szót kisajátította magának egy szűklátókörű társaság, akik egyáltalán nem azok. Az USA-ban hallani ilyesmiket: „Én szkeptikus vagyok a halálközeli élménnyel kapcsolatban, szerintem csak kémiai reakciók az agyban.” Ezek az emberek nem tudják, mi a szkepticizmus. Ez valójában egy koncepció, amit a korai görög filozófusok fogalmaztak meg, és azt jelenti, hogy a szkeptikus megszállottan kutat, minden lehetséges kérdést feltesz, de végül szándékosan nem von le konzekvenciát. Mert ha ezt a gyakorlatot követi, akkor hosszú időn keresztül a kutatásnak újabb és újabb távlatai nyílnak meg előtte és ez tágítja az agyat. Tehát ha valaki azt mondja: „Én szkeptikus vagyok a halálközeli élménnyel kapcsolatban, ez csak az agy kémiája” - ez egyértelmű ellentmondás. Azt állítják: „olyan ember vagyok, aki nem von le konzekvenciát, és a következtetésem az, hogy ez agyi kémia”. Ez abszurd. Ők valójában ideológusok, akiknek megvan a maguk ideológiája, de ez nem a szkepticizmus. Én valóban az vagyok. Őszintén gondolom, hogy lehetetlenség következtetést levonni.

K.A.: Én is az vagyok, csak meg akarom érteni. Mit mondanak a teológusok? A fény Isten?

R.M: Sokan azt mondják: a fény könnyen lehet szeretet is. Mindegy, mit mondunk, fény vagy szeretet. Nyelvileg semmi értelme azt mondani, hogy a fény ugyanaz, mint a szeretet, de az emberek azt mondják, hogy amikor kiléptek a testükből és a fényt látták, ez nem csak fény, hanem szeretet is volt. Egészen biztos, hogy azok, akik átestek ezen az élményen, úgy érzik, hogy a fény, amivel találkoztak, Jézus vagy Isten vagy valami más, vallásos hátterüktől függően. Én ezt tiszteletben tartom. Nem lehetséges ellentmondanom valakinek, aki közel volt a halálhoz. Tiszteletben tartom a véleményét, teljesen hihető, hogy van élet a halál után, van Isten. Tulajdonképpen sokkal inkább tisztelem ezeknek az embereknek a véleményét, mint az olyanokét, akik előjönnek azzal a hipotézissel, miszerint ez csak az agy kémiája. Nagyon megkapó, hogy sokan azok közül, akik visszajöttek, azt mondják: semmi kétségük, van élet a halál után. Az emberek, akikkel beszéltem az évek során, nagyon pontosak és jól informáltak voltak, jó ítélőképességgel tettek univerzális megállapításokat.

K.A.: Elfogadott tény, hogy van élet a halál után? Mert ez csak az első pár perc.

R.M: Így van. Nem mondhatnám, hogy ez bizonyíték. A definíció szerint bizonyíték az, ami logikával és tudományos módszerrel meghatározható. A logika professzora voltam éveken át, és mostanában is tanítom az egyetemen. Úgyhogy elég bosszantó látnom ezeket a népszerű kiadványokat, amelyek azt állítják, nincs bizonyíték a halál utáni életre, az említett magyarázat hiányában. Tisztelnünk kell azokat, akik átéltek ilyesmit és meg vannak győződve a halálon túli életről. De nem tudunk nekik ellentmondani sem. Nem bizonyítható, amit állítanak, és az ellenkezője sem. Vagyis mindenkinek kell eldöntenie, egy ilyen élmény mit jelent.
Tegnap beszéltem egy nagyon szimpatikus újságíróval, aki írt egy cikket erről itt Magyarországon, és azt mondta, 600 levelet kapott olyanoktól, akik hasonló élményt éltek át. Azt gondolom, a legjobb módszer, hogy az ember dönteni tudjon, hogy beszél olyan emberrel, aki átélt ilyesmit. Egy dolog könyvben olvasni, vagy egy hozzám hasonló orvos előadását meghallgatni, és teljesen más a saját szülőd, családtagod, barátod elbeszélését meghallgatnod, akit régóta személyesen ismersz. Az egy másik kontextus, akkor tényleg misztikus és ijesztő lesz a dolog. Be kell vallanom: az, hogy emberek ezreit hallottam az egész világból erről beszélni, egészen drámaian megváltoztatott.

K.A.: Vannak kulturális különbségek a világ eltérő részein az élmény átélésének mikéntjében?

R.M: Vannak kulturális különbségek. Véleményem szerint a fő különbség a nyelvben keresendő, amelyben elmesélik az élményt. Mindegy, milyen nyelven, mennyire pontosan mesélik, mennyire iskolázottak. A világ bármely pontjáról ugyanazt a megjegyzést mondta mindegyikük: „Egyszerűen nem tudom leírni.” Az emberek azt mondják, hogy az élmény, annak valósága sokkal erősebb annál a valóságnál, amit mi éppen most megélünk. Azt mondják, a közönséges nyelv szavai nem képesek leírni másvalakinek a dolog lényegét. Ha megnézünk ilyen leírásokat az egész világból, vannak alapvető hasonlóságok, de az eltérő kultúrák miatt különböző szavakkal írják le őket. De ha az esemény menetét nézzük, látjuk a szembeötlő hasonlóságot.

K.A.: Vannak vallások szerint is különbségek? A buddhista mást lát, mint a keresztény?

R.M: Természetes lenne feltételeznünk, hogy vannak alapvető vallási különbségek, de valójában nem annyi, mint amennyire számítanánk. Legnagyobb meglepődésemre beszéltem három muzulmánnal, akik átélték a halálközeli élményt és ennek során találkoztak Jézussal. Persze az iszlám tradícióban is előfordul Jézus. Ennek ellenére azt várnánk, hogy egy mohamedán Mohameddel találkozik. Az iszlám világból csak ez a három ember találkozott Jézussal.

K.A.: Az is előfordult, hogy keresztények találkoztak Mohameddel?

R.M: Vannak olyanok, akik csak a fényt látták és nem találkoztak Jézussal. Azt hiszem, van itt egy rejtett tapasztalat, amelyben az emberek vallási meggyőződése nyilvánul meg. Nagyon általános utóhatás, hogy ha az élmény előtt egy kisebb közösséghez tartoztak, utána már azt mondták, ez a csoport nem számít többé. A világ bármely részéről származók azt mondják, hogy a halálközeli élmény átélése után tisztán látják a nagy vallások tradíciójának igazságát, és inkább hajlanak elfogadni a vallások általános igazságait. Minden vallásnak vannak szélsőségesei, akik főleg az ideológiával foglalkoznak. Utazásaim során azt tapasztaltam, hogy „a nem szélsőségesekkel” könnyebb beszélni, mert ugyanazokról a dolgokról mesélnek: szeretetről, egymás iránti jócselekedetről, szép életről. Az emberek akkor kezdenek megváltozni, mikor a szó a vallás ideológiájára kerül. Gyakorlatilag mindegy, milyen ideológiát, politikait vagy vallásit veszünk, az általában az emberi bizonytalanság szolgálatában áll. Ha valaki kötődni kezd egy hitvilághoz, akkor tulajdonképpen bizonytalan magában és ennek révén próbál mások fölébe kerülni. Így tesz szert belső magabiztosságra. Ha valamilyen ideológiával kerülök szembe, pszichiátriai tapasztalatomból mondom, mindig belső bizonytalanságra gyanakszom. A helyzet az, hogy a nagy filozófiai kérdések még mindig megoldatlanok. Ez egyeseknek félelmetes, mások egyenesen rettegnek kimondani azt a két szót, hogy „nem tudom”. Én könnyen kimondom, mások meg képtelenek rá. Kitalálnak mindenféle ideológiákat, hogy ne kelljen kimondaniuk. Nekem ez nagyon egyszerű, mert tényleg nem tudom.

K.A.: Azt hiszem, általános vélemény, hogy a halál pozitív élmény. Ezt szokták mondani. Ez azt jelentené, hogy nincs pokol és nincs mennyország - vagy buta a kérdés?

R.M: Nem tudom. Nem hiszem, hogy lehet bármiféle következtetést levonni a leírások alapján. Ha azokat az embereket kérdezi meg, akik visszajöttek (hacsak nincs valami különleges nézőpontjuk, aminek hatására ezt vagy azt gondolták), azt mondják, hogy nem biztosak benne.

K.A.: Mi a halálélmény akkor valójában, ha jó egy morálisan tökéletes embernek éppúgy, mint egy bűnösnek?

R.M: Az élménynek abban a részében, amikor áttekintik az életüket, az emberek azt mondják: mindaz, amit életükben tettek, drámaian visszatér hozzájuk. Ha valami rosszat, nem szeretetteljeset cselekedtek embertársaikkal, a visszatekintéskor átélik ugyanazt a fájdalmat és kétségbeesést, amit okoztak. Egy ilyen áttekintés egy embernek nagy tanulság. Miután visszajön, nagyon erősen törekszik arra, hogy ne bántson meg senkit. Megpróbáljon szeretni tanulni.
Egy ilyen élmény hatására nem feltétlenül válik valaki szentté. Volt egy fantasztikus ember, akivel 1965-ben találkoztam. George Ritchie-nek hívták, pszichiáterként dolgozott az USA-ban. Ő volt az első ember, akitől ilyen élményről hallottam, aki saját maga is mélyen átélte ezt. Évekkel később azt mondta nekem: „Raymond, ez az élmény az emberségedet gúzsba köti”. Azt értette ezalatt, hogy mivel megértette a szeretet fontosságát, nehéz azt a gyakorlatba átültetnie. Gyakran elveszítjük türelmünket, mondunk dolgokat, amiket később megbánunk, túl élesen reagálunk. Vagyis az élmény nem változtatja az embereket szentté, de feltétlenül kijelöl egy erkölcsi utat számukra az életben.
Az erkölcsi út alatt azt értem, hogy az élményen átesettek életük hátralévő részében az élmény hatására tanulni akarnak. Wie Horton nagyon kedves barátom volt, pár éve hunyt el. 1971-ben élte át a halálközeli élményt. Testvérei és rokonai, akikkel beszéltem, elmondták, hogy az eset előtt Wie kizárólag romantikus ponyvairodalmat olvasott. Utána, ha eljött hozzám látogatóba, előfordult, hogy naponta két-három pszichológiai és filozófiai könyvemet is elolvasott. Az emberek ráébrednek, milyen korlátozott keretek között léteznek és az élet tulajdonképpen nem más, mint misztikum. Ez egyeseknek ijesztő, meg akarják szüntetni. Én jól kijövök a misztikummal. A filozófia erről szól, a filozófiai kérdések valójában misztikusak. Azt mondják, hogy a halál élménye nagyon mély és szép, de ez nem azt jelenti, hogy bizonyos részei nem kellemetlenek. Például, amikor lepereg előtted az életed és újraéled a megbántottak fájdalmát. Azt mondják, az áttekintés után nagyszerű leckét kaptak az élettől, vagyis hogy a legfontosabb dolog, amíg élünk, hogy megtanulunk szeretni.

K.A.: Azok, akik öngyilkosságot követnek el, azok is átélik a halálközeli élményt?

R.M: Teljes mértékig. Dr. Bruce Greyson, aki pszichiáter-professzor a virginiai orvosi egyetemen, 25 éve tanulmányozza a halálközeli élményt. Nemrég tanulmányt írt az öngyilkosságot megkísérlők tapasztalatairól. Felfedezései igen meglepőek, meg kell őket magyaráznom. Dr. Greyson ambuláns pszichiáter, vagyis hetente találkozik olyan emberekkel, akik megpróbálták megölni magukat. Írt egy tanulmányt az összes betegéről, aki a kórházban megfordult és öngyilkosságot kísérelt meg, így került nagyon közel a halálhoz. Greyson később interjút készített velük. Kiderült, hogy némelyikük átélte a halálközeli élményt, míg mások nem. Még hosszabb ideig figyelte ezután a két csoportot. Azok, akik az öngyilkosságuk során nem élték meg ezt az élményt, nagy százalékban megmaradtak potenciális öngyilkosjelöltnek. Míg a másik csoport tagjai közül, akik átélték, lényegében senki sem kísérelte meg újra az öngyilkosságot.

K.A.: Amit nehéz megértenünk, ha tényleg olyan szép és jó.

R.M: Azt mondták, megtanulták az átélt élmény által, hogy ha vannak is nehéz periódusok, az életnek vannak céljai. Ez inspirálja őket arra, hogy ne próbálják meg megint az öngyilkosságot. Dr. Greyson szerint az öngyilkosságot megkísérlők halálközeli élménye nem különbözik tartalmát tekintve azokétól, akik más módon kerültek olyan állapotba. Egyszerűen megtanulták az élményből, hogy az öngyilkosság nem megoldás. Nálunk a pszichiátriában van egy ágazat, amit földrajzi gyógyulásnak hívunk. Ez azt jelenti, hogy van egy fajta neurotikus beteg, akinek gondot okoz a konkrét lakóhelyén élni. Ha a probléma túl komoly, egyszerűen másik városba, államba költözik és mindent újrakezd. Hamarosan rájön, hogy a bajok, amiket hátrahagyott, újra kezdenek felgyülemleni az új helyen is. Ez olyan neurózis, amely azt kísérli meg, hogy a belső problémát külső eszközökkel oldja meg. A Greyson által meginterjúvolt emberek azt mondták, megértették: nincs menekvés, a probléma fennáll és meg kell oldani. Amit megtanultak, hogy az életnek van célja. Amíg itt vagyunk, addig meg próbálhatunk tanulni is belőle.

K.A.: De ha azok, akik rosszul élnek és ki akarnak szállni belőle, olyasmit hallanak, hogy a halál szép, az hozzásegítheti őket ahhoz, hogy öngyilkosságot kövessenek el. Történt ilyen az elmúlt 25 évben?

R.M: A helyzetet Magyarországon nem ismerem, de az USA-ban pár éve megjelent egy érdekes tanulmány. Egy pszichológus megengedte betegeinek, akiknek öngyilkos gondolatai voltak, hogy elolvassanak egy beszámolót a halálközeli élmény megéléséről. Úgy találta, hogy ennek hatására az öngyilkos gondolatok megszűntek. Ha figyelmesen hallgatjuk az élménybeszámolókat, az USA-ban általános, hogy az élmény után nem követnek el öngyilkosságot. Tudják, hogy ez nem megoldás. Természetesen ismerem az érzéseket, amelyekről az emberek nehéz időszakokban beszélnek. Mégis biztos, hogy akik az élményt átélték, nem kísérlik meg újra, hogy véget vessenek az életüknek.

K.A.: Azt hallottam, hogy az emberek nagyobb hányada követett el öngyilkosságot az élmény után. Akkor ez nem igaz? Az élményt nem öngyilkosságuk alkalmával élték át, de ez olyan pozitív emlék volt nekik, hogy amikor az életben újabb problémával kerültek szembe, azonnal öngyilkosok lettek.

R.M: Ez meglep. Különböző lehetett a helyzet az ön által említett esetekben, mint nálunk. Az USA-ban éppen az ellenkezője az igaz.

K.A.: Van önnek valamiféle halálfélelme?

R.M: Nagyon félek a sérüléstől, rettegek a fájdalomtól. Ezért nem vezetek autót sem. De a haláltól egyáltalán nem félek. Miután ezzel a sok emberrel beszéltem, én magam már nem félek a haláltól. Miután két vesekövem is volt, mint már említettem, nagyon félek a fájdalomtól és a sérülésektől.

K.A.: Megváltozott a nézőpontja, mióta a halálközeli élményt kutatja?

R.M: Korábban mindig azt gondoltam, a halál nem más, mint a haldoklás folyamata és az eszmélet elvesztése. Egyik percben tudsz magadról, a másikban meg nem. A megváltozott halálszemléletem szerint azt gondolom, a halál nem egy pillanat csupán, hanem egész folyamat.

K.A.: Az egyiptomiak és a többi ősi kultúra, például a tibeti buddhisták sok könyvet írtak a halálközeli élményről. Ezek a leírások eltérnek azok élményeitől, akik ma élik át?

R.M: Vegyük például Platón Köztársaság című művének harcosát. (Jártasabb vagyok az ógörög kultúrában, mint az egyiptomiban vagy a tibetiben.) Platón történetében úgy hiszik, a harcos elesett a harcmezőn és a temetési helyre vitték. Mindenki megrökönyödésére másnap magához tér, és elmond egy történetet a halálon túli életben tett utazásáról. Ha megnézzük a történetet, azt kérdezhetjük: vajon ez ugyanaz, mint amit ma a kórházakban elmesélnek a betegek? Igen, úgy érzem, ugyanaz. A nyelv persze teljesen más. De a részletek teljesen ugyanazok, mint amiket ma hallunk. A harcos arról beszél, egy átjáróban megy, ami ugyanaz lehet, mint az alagút. Megérkezik egy helyre, szavakkal nem tudja leírni, mert nem lehet, éppúgy, ahogyan ma sem tudják. Azt mondja, olyan, mintha egy tábla lenne a mellkasán, amelyre fel van írva az összes dolog, amit valaha tett. A modern világban a mozi, a hologram analógiája segíti az élmény szavakba öntését. De Platón idején az információs technológia csúcsa a viasztábla volt. Ez volt a legközelebbi, amivel le tudta írni ezt az élményt az ember. Nem teljesen megfelelő eszköz, de néhányak szerint a mai nyelv sem megfelelő. Igen, azt hiszem, ha belegondolunk és megpróbáljuk elképzelni a nyelvi nehézségeket, ezek az ősi esetek igen hasonlóak a maiakhoz. Sok embert meglep, amikor megtudja, hogy az ókori Görögországban a halálközeli élmény vacsoraasztali téma volt. Az ókori görögök pontosan tisztában voltak ezzel a jelenséggel. Platón is ír róla, a fantasztikus komédiaíró, Lukarnosz is. Az emberek mindig tudtak erről. Az ok, amiért ez egyre inkább a köztudatba kerül a 21. században, hogy nagyobb technikai lehetőségeink vannak arra, hogy az embereket visszahozzuk a halálközeli állapotból az életbe. Ez az ősi világban lehetetlen volt. Ritka jelenségnek számított, ma sokkal általánosabb, pusztán a technika fejlődése miatt. Viszont, amikor előfordult, az antik világban is nagyon érdekelte az embereket a téma, lejegyezték és beszéltek róla.

K.A.: Vajon miért van az, hogy az embereknek viszonylag kicsi százaléka éli meg ezt az élményt?

R.M: Fogalmam sincs. Többet tudunk mondani arról, milyen körülmények jellemzők azokra, akik megélték. Például úgy tűnik, semmi köze a beteg korához vagy a betegséghez, amely a halálhoz közel jutatta őket. Nincs köze a szociális és gazdasági háttérhez, vallási meggyőződéshez. De nem tudjuk, miért élik át egyesek, és mások miért nem. Van egy dolog, amit nem tudtam megoldani az elmúlt évtizedek alatt, mióta ennek a kutatásával foglalkozom. Be kell vallanom, egyszerűen nem értem, csak el tudom mondani a megfigyelést. Általános szabály, minél idősebb az orvos, aki a tanulmányt készíti, minél régebb óta praktizál, annál többre becsüli azok számát, akik átélték a halálközeli élményt. Például volt egy orvos az USA-ban, akit 20 éve ismertem. Dr. Fred Scoonmaker nemzetközileg elismert kardiológus volt, több mint 1600 beteget hozott vissza az életbe. Saját tapasztalatából úgy becsülte, 60% a visszahozottak közül azoknak a száma, akik átélték a jelenséget. Ez eléggé kilóg a tanulmányok közül. Fred régóta praktizált, nagyon barátságos volt és a betegek könnyen megnyíltak előtte. Úgyhogy ez érdekes, minél idősebb az orvos, annál magasabbra becsüli a számot. Pár éve (nem tudom, praktizál-e még vagy nem) volt egy hamburgi orvos, úgy emlékszem, kardiológus vagy belgyógyász. Dr. Beckernek hívták. Ő is nagyon magas számot becsült a betegei körében.

K.A.: Látott felmérést az amerikai társadalomra vonatkozólag, hogy milyen a halálközeli állapot elfogadása?

R.M: Húsz évvel ezelőtt a Gallup készített egy felmérést. Kiderült, akkor kb. 8 millió amerikai felnőtt volt, aki átélt hasonló élményt. Úgy becsülik, egy mai felmérés szerint legalább 15 millió lenne a szám. De úgy tudjuk, fiatal gyermekek is átélnek ilyesmit.
Tehát rengeteg ember él át ilyesmit. Milyen az elfogadottsága? Amit mindig mondanak rólunk, amerikaiakról, az rendszerint igaz: ha 10 amerikai van egy szobában, 20 különféle véleményük van. Amit mindannyian szeretünk, az a vitatkozás. Rengeteg véleményt hallani a halálközeli élményről is. Nincs egyetértés, de hát semmivel kapcsolatban sincs egyetértés.

K.A.: 25 évvel ezelőtt, amikor az első könyve megjelent, ha nem tévedek, az egyetlen dolog, amit tehetett, hogy összegyűjtött sztorikat. Most sokkal többet tud a halálközeli élményről, mint akkor.

R.M: Igen, a tudományos kutatások, az ellenőrzött esetek megadják nekünk azt a százalékot, hogy hány amerikai élte át ezt. Tudjuk, hogy gyerekek is átélnek ilyet, sokkal többet tudunk az öngyilkosok élményeiről. Ezekről a dolgokról 1974-ben csak tippelni tudtam. Most sokkal nagyobb a tudásunk, de nem vagyunk közelebb a kérdés megoldásához, hogy van-e halál utáni élet vagy sem. A dolog természetéből fakadó nehézségek miatt van ez így. Mint mondtam, a halál utáni élet még mindig filozófiai kérdés, nem lehet tudományos eszközökkel meghatározni. Talán a jövőben... Ha akarja, hagyja ki ezt az interjúból, csak magának mondom: nem fogok tudni részleteket mondani, nem mintha valami titok lenne, de hosszú időbe telik megmagyarázni. Meg fog jelenni egy könyvem (nem dicsekedni akarok, csak mint tényt említem), amely a halál utáni élet racionális nyomozását jelentősen előrelendíti. Ha a történelmi környezetben nézzük, ez jelentős haladás, mert nehéz a probléma. Lényegében az elmúlt harminc évben ezen a könyvön dolgoztam, már 1969-ben, a filozófiai doktori disszertációmnak is része volt. Ez igazából az életem munkája. Amit érzek, hogy sikerült a halál utáni élet kérdését jelentősen előremozdítanom a tudományos megfogalmazás felé. A módszer a halál utáni élet elméletének koncepciózus feltárása logikai keretben. Ilyet korábban nem csináltak. Szerintem ez eléggé jelentős előrelépés lesz, de még mindig nem bizonyíték, amire az emberek várnak. Azt hiszem, van lehetséges magyarázat, még akkor is, ha a tudományos módszer ezt nem támasztja alá. Ha azt nézzük, vannak emberek, akik meg vannak győződve róla, hogy az általuk átélt tapasztalat maga a bizonyíték. Nagyon határozottan azt gondolom, az elkövetkezendő három éven belül megbízható módszerünk lesz arra, hogy az emberek elég biztonságosan átéljék az élményt. Ha valaki személyesen éli át, miért érdekelné, van-e tudományos magyarázat, vagy sem. Most nagyon közel kerültünk a halálhoz.

K.A.: Elő tudják idézni?

R.M: Minthogy elő tudjuk hívni, az emberek maguk élhetik át és ezáltal saját maguk támasztják alá a feltevést. Nem lesz tudományos bizonyítás, de lehetséges lesz, hogy első kézből legyen információjuk, egyfajta biztosítékuk.

K.A.: Egyfajta belső turizmus.

R.M: Igaz. Milyen fantasztikus kép: rövid túra a halál utáni életbe.


(Kepes András)