Kevés olyan ember akad, aki ne lenne kíváncsi arra, hogy mi
vár ránk a halál után, vagy aki ne reménykedne abban, hogy a földi létezés
elmúltával nem szűnik meg az élet.
És kevés ember akad, aki ne reménykedne abban, hogy az itt
eltöltött néhány év vagy évtized csak egy állomás, ami után izgalmas kalandok,
kihívások, feladatok vagy a béke vár ránk - mindenkinek lelki szükségletei
szerint. Vagy éppen azért, mert elfogadhatatlan a tudat, hogy mindazok, akiket
itt szeretünk egyszerre csak eltűnnek, és az a rengeteg érzelem és energia,
amely ezeknek a kapcsolatoknak a megszerzésével, fenntartásával, gyógyításával
jár, az a semmibe vész. Esetleg elfogadhatatlan, hogy nincs többé simogatás,
ölelés, bársonyosan szép szavak.
A legtöbb ember, ha a halállal kapcsolatos veszteségeket
kell pontokba szednie, szinte kivétel nélkül érzelmi veszteségeket listáz:
szerelem, szülő-gyerekek, testvérek, barátok közötti érzelmek elvesztése az,
amelyek riasztónak, el nem fogadhatónak tűnnek. És kevésbé merül fel egy jó
kocsi, nagy ház, vagy egyéb testi szükségletek hiánya. A halál elsősorban
érzelmi veszteség annak is, aki távozik, és annak is, aki marad. Nem véletlen,
hogy olyan sokan szeretnénk valamilyen módon a folytatást.
Tény, a halál jelensége az egyetlen fix pont a születés
után. Amiről biztosan tudjuk, hogy eljön, és bár annak idejét, módját nincs
lehetőségünk előre kifürkészni. És hogy mi vár a túloldalon? Arra vonatkozólag
számtalan elképzelés él. Az egyik legizgalmasabb és talán legelgondolkodtatóbb
megfigyelés a halál utáni állapottal (hiedelmekkel, mítoszokkal) kapcsolatban,
hogy az ember számára - kultúrától függetlenül - az az elgondolás a
legfélelmetesebb, ha a semmi, ha az érzelmek és történések nélküli űr az, ami a
túloldalon leselkedik. Ennél még az is elfogadhatóbb, ha valamilyen fájdalommal
teli büntetéshez kötött, de a megtisztulás és egy új lehetőség felé vezető létezéssel
kell szembenéznie a bűnös embernek.
Létezik élet, létezik bármi a halál után?
Reményekkel teli történetekkel találkozhatunk, amikor a
beszámolók azt bizonyítják, hogy a halál pillanata csak egy kapu, amely mögött
valami elképzelhetetlenül édes, békével teli világ vár mindenkire. Nincs is
olyan halálközeli élményt megtapasztalt, vagy halálból visszatért ember, aki ne
valami jóról, valami kívánatosról mesélne, aki - bár a továbbiakban ezerszer
jobban értékeli létezését - ne vágyna vissza abba a meseszerű világba.
Mintha mindenki előtt - legyen bár ártatlan vagy bűnökkel
terhelt lélek - egy olyan csatorna nyílna meg, amely egy ennél is szebb világba
vezet. Nincsenek beszámolók arra vonatkozólag, hogy a halálból visszatért ember
fájdalommal, zord, félelmetes világgal találkozott volna.
Mindemellett a beszámolók egymástól teljesen függetlenül
azonos elemekről számolnak be. Kapu, fény, alagút, fénylény, béke, hatalmas,
ölelő szeretet, remény. Az illető életének filmszerű lepergése, az átélt
életesemények érzelmeinek újbóli átélése, megbékélés, a megbocsátás felemelő
érzése. Annak megélése, hogy a földi létezés csak egy pillanat, porszem a
végtelen időben, hogy a meghalt, az alagúton átlebegő ember nem akar
visszatérni földi testébe, hogy valaki, vagy valakik, akik bölcsességgel és
szeretettel teli hatalommal bírnak, visszaküldik a lelket a földre. És így
tovább...
Vanda, 31 éves, informatikus
"Nagyon nehéz erről beszélnem, mert nem is velem, hanem
az akkor hatéves kisfiammal történt a dolog. Autóbalesetünk volt, én vezettem.
Mi felnőttek szinte sérülés nélkül úsztuk meg, de Bálint kómába esett, és
tudjuk, hogy volt néhány perc, amikor nagy volt a küzdelem azért, hogy életben
maradjon. A mentőautóban újra kellett éleszteni. Egy év is eltelt a baleset után,
amikor rajzolni kezdett. Egy alagutat, szikrákat (én muslincáknak hittem
azokat), suhanó árnyakat. Amikor rákérdeztem, mik ezek, akkor mondta el, hogy
mi történt: amikor elsétált (ő ezt így hívja), akkor egy alagúton haladt
keresztül. Kérdeztem tőle, hogy félt-e, de azt mondta, hogy nem, egy kicsit
sem, sőt, nagyon erősnek érezte magát, és tudta, hogy nincs oka félelemre.
Aztán megkérdeztem, hogy hiányoztam-e neki. Rám nézett és azt mondta: nagyon
szerettelek, de tudtam, hogy nyugodtan mehetek tovább, mert ez a szeretet velem
és veled marad, és az alagút után majd várhatok rád..."
Anna, 45 éves, könyvelő
"Epeműtétem volt. Olyan jellegű, ami rutinbeavatkozás
ma már, de altatásban kellett végezni, nekem pedig egyszer csak leállt a
szívem. Nincs rá magyarázat, ahogy arra sem, ami utána történt: kiszálltam a
testemből és láttam felülről magam. Idegen, sápadt nő, nem is tetszett
túlságosan a látvány, de tudtam, hogy én vagyok az, értem küzdenek az orvosok
éppen. Egy ideig figyeltem, mi történik, aztán egy erő magával ragadott, ki a
műtőből, mintha a csillagok között lettem volna és mégsem, tejszerű köd volt
körülöttem és egy nyílás felé közeledtem. A nyílás sötét volt, csak a
belsejében derengett fény. És én egy pillanatra sem éreztem félelmet. Olyan
természetes érzés volt az egész. És mintha nem először lebegtem volna már az
alagútban. Azt is éreztem, hazafelé tartok, és ezen csodálkoztam kicsit, mert
közben meg azt is éreztem, hogy korai az egész, dolgavégezetlen térek haza.
Aztán hirtelen az ágyon, a saját testemben találtam magam."
Árpád, 50 éves, műszakvezető egy autógyárban
"15 éve történt, motorbalesetem volt. Bár volt rajtam
bukósisak, de a sérüléseim nagyon súlyosak voltak. Láttam magam kívülről,
összetörve, de nem éreztem sajnálatot. Semmilyen érzelem nem fűzött ahhoz a
férfihoz, aki ott feküdt az árokparton kifacsarodott végtagokkal. Amikor a
barátaimnak meséltem mindezt, viccesen megkérdezték, hogy a tropára tört,
féléves motoromat sajnáltam-e. Nagy megkönnyebbülés lehetett mindenkinek, mikor
elmondtam, hogy nem. A tárgyak sem jelentettek semmit.
De éreztem, hogy nem lebeghetek ott az útszélen, ezért
mentem tovább. Egy alagútban találtam magam, és láttam egy alakot magam előtt.
Mintha fényből lett volna, és vágytam arra, hogy megérintsen. A közelemben is
voltak lények, akiket nem láttam, csak éreztem, hogy ott vannak, hogy nem
bántanak, csak terelgetnek. Tudtam, hogy meghaltam. Semmit nem sajnáltam,
várakozás volt bennem, hogy találkozom a nagymamámmal, aki előtte két évvel
halt meg. De nem találkoztam más halott emberekkel.
Aztán a fénylény, anélkül hogy megérintett volna,
elmagyarázta, hogy most még nem mehetek tovább. Csalódott voltam. Ott akartam
lenni a közelében. A mentőautóban tértem magamhoz. Keresem az életben a szép
pillanatokat, de már nem tölt el örömmel se a pénz, se a száguldás.
Lecsillapodtam, megnősültem, van egy ötéves, tündéri kislányom."
Fantázia vagy valóság?
A pozitív képekkel teli beszámolók persze reményekkel
tölthetnek el bennünket, ám néhány kutatás igyekszik megcáfolni ezeket, illetve
a beszámolóknál erősebb, tudományos alapokon nyugvó bizonyítékok után kutatnak.
Egy elképzelés szerint például a halál utáni képek csak
hallucinációk, amelyeket az agyban fellépő oxigénhiány okoz, illetve melyek
azért születnek, mert nem vagyunk képesek szembenézni a halálunkkal. A
halálélmény pedig annyira sokkolja a szervezetet, hogy védekező mechanizmusok
lépnek fel: az idegrendszer utolsó nagy dobásaként beindul a képzelet, és a
saját agyunk az, ami vetítésbe kezd az életenergiák utolsó szikráinak
felhasználásával. Tehát önámítás az egész, átverés.
Arra azonban nincs magyarázat, hogy a mérhetően nem
oxigénhiányos agy miért kezd lázas vetítésbe, illetve hogy egyénenként miért
nem lesz árnyaltabb, történéseiben, képszerűségében eltérőbb a halál utáni
vetítés? Miért látják ugyanabban a sorrendben ugyanazokat a
"szimbólumokat"? És vajon miért számol be ugyanilyen jelenségről az
az ember is, akinek életében soha nem volt módja találkozni ezzel a
jelenséggel, vagyis nem hallott, nem olvasott, nem tanult erről (mert
kisgyerek), akinek nem áll rendelkezésére internet és televízió, és kultúrája,
neveltetése, addigi élete egészen más képek vetítését feltételezné?