Dr. Raymond Moody a halálközeli élmények nemzetközi
szinten is leghíresebb kutatója. 1975-ben jelent meg az "Élet az élet
után" című könyve, amely úttörő mű volt ezen a területen, és amely azóta
több mint 10 millió példányban kelt el. Moody 1944-ben született a Georgia
(USA) állambeli Porterdale-ben. A pszichiátria és a filozófia doktora, akinek
mindezidáig tíz könyve jelent meg. A következő oldalakon egy átfogó interjú
első részét olvashatják, amelyet angol nyelvű testvérújságunk, a GrailWorld
munkatársa, MICAH RUBENSTEIN 2000-ben készített a kutatóval egy gambieri (Ohio)
konferencia után.
Rubenstein: Immár 25 éve, hogy az "Élet az élet
után" című könyve megjelent. Milyen változások történtek ez idő alatt a
halál küszöbén átélt élményekkel kapcsolatban?
Dr. Moody: Úgy gondolom, hogy az emberek ma már
alapvetően másképp viszonyulnak a halálhoz. Amikor 25 éve elkezdtem kutatni, a
halálközeli élményt átélt emberek többsége nagyon le volt hangolva az orvosok,
nővérek, papok vagy közeli hozzátartozóik visszautasításaitól, akikhez
bizalommal fordultak. Ma az emberek szabadabbnak érzik magukat, bátrabban
beszélnek élményeikről, jóllehet ezek az ember legszemélyesebb tapasztalatai,
amelyekre földi élete során szert tehet.
Rubenstein: Milyen új tapasztalatokat szerzett az
"Élet az élet után" című könyve megjelenése óta?
Dr. Moody: Rengeteget! A halálkutatás robbanásszerűen
elterjedt az egész világon, miközben ámulatba ejtő dolgokat fedeztünk fel.
Például európai és amerikai orvosok is megfigyelték, hogy a gyerekeknek szintén
vannak halálközeli élményei, amelyek hasonlóak a felnőttekéhez. Tanulmányokból
tudjuk, hogy megközelítőleg 8 millió amerikai felnőttnek voltak ilyen
tapasztalatai. Tehát nagyon széles körben fordulnak elő. Itt kell megemlíteni
még egy fontos felfedezést: az "empatikus" halálszerű élményt.
Tudjuk, hogy gyakran előfordul, hogy a haldokló ágyánál lévő emberek érzelmi
szinten együtt élik át a halált a haldoklóval. Ennek egy tipikus példája:
Valaki szerette halálos ágyánál áll. Abban a pillanatban, amikor a
hozzátartozója meghal, az ágy mellett álló úgy érzi, mintha kilépne testéből,
és a történést fentről figyelné. Látja a halott testét az ágyon feküdni, és
látja a saját testét is, amely az ágy mellett áll. Ekkor hirtelen félre néz, és
egyszer csak megpillantja a halottat, de új alakban. Azok, akiknek részük volt
ilyen élményben, beszámolnak arról, hogy ők maguk is felfelé lebegtek, és a
távolban egy alagútszerű, vagy egy keskeny, fényes utat láttak. Tehát
elmondhatjuk, hogy a halálközeli élményekhez hozzátartoznak az empatikus
halálszerű élmények is. Itt megjegyezném, hogy valami hasonlót már magam is
átéltem.
Rubenstein: Mesélne nekünk erről?
Dr. Moody: Úgy hat évvel ezelőtt egy tudósokból és
pszichológusokból álló csoporttal egy empatikus halálszerű élményekről szóló
tanulmányon dolgoztunk. Háromnapos konferencián vettünk részt az egyetemen,
hogy eldöntsük, merre tovább. Miután véget ért vasárnap a találkozó - épp anyák
napja volt -, felhívtam édesanyámat, hogy megkérdezzem, hogy érzi magát. Ő azt
válaszolta, hogy egészen jól van, nem érzi magát betegnek, de előző nap,
szombaton, az egész testén kiütések jelentek meg. Ezért megvizsgáltatta magát,
az orvos azonban csupán annyit mondott, hogy ez csak "idiopatikus",
azaz más betegségre nem vezethető vissza - ez egyike azoknak a kifejezéseknek,
melyeket az orvosok előszeretettel használnak, hogy a szakmán kívülieknél akkor
is elérjék a kívánt hatást, amikor tulajdonképpen nem tudják, mitől szenved a
beteg.
Az orvos azt gondolta, nem komoly a dolog. Anyám
elmesélte nekem, hogy másnap, tehát hétfőn, újra el kellett mennie az orvoshoz,
hogy alaposabban kivizsgálhassa. A következő nap ezt mondta neki az orvos:
Non-Hodkin`s Limfómában szenved... Még két hete és két napja van. A feleségemmel
egész idő alatt az ágyánál voltunk, és valóban két héttel később, pontosan azon
a napon, meghalt. Két nappal a halála előtt kómába esett, és többé nem mozdult.
Feleségem, két lánytestvérem, sógoraim és az én jelenlétemben anyám felnyitotta
szemét, és egymás után kétszer azt mondta: "Szeretlek benneteket!"
Ezután meghalt, és nekem is egy empatikus élményben volt részem. Nem volt olyan
mély, hogy kiléptem volna a testemből, de az egész terem beosztása
megváltozott, világos fényt láttam, amit a feleségem is éppúgy érzékelt. A
testvérem pedig érezte apánk jelenlétét, aki 18 hónappal azelőtt halt meg.
Rubenstein: A halál kutatása milyen új tapasztalatokkal
bővült még az elmúlt 25 évben? Például tudunk-e arról valamit, hogy a vak
emberek hogyan élik meg a halált?
Dr. Moody: Dr. Kenneth Ream foglalkozott legtöbbet ezzel
a kérdéssel. A vak embereknek is éppúgy vannak halálközeli élményei,
"látnak" mindent, amikor testükön kívül vannak.
Rubenstein: Tudunk valamit az öngyilkosok élményeiről?
Dr. Moody: Igen. Bruce Greyson, aki a Virginia Egyetemen
dolgozik, vizsgálja ezeket az eseteket. Egy ügyeleti állomáson végzi munkáját,
ahol megfigyelte, hogy a beszállított öngyilkosok felének volt halálközeli
élménye. Későbbi tanulmányaiban megállapította, hogy érdekes módon sokan azok
közül, akik nem élték át a halálközeli élményt, újra megpróbálták az
öngyilkosságot. Azonban azok, akiknek volt halálközeli élményük, nem kísérelték
meg még egyszer. Az élmény után mindannyian meg voltak róla győződve, hogy az
életnek van értelme, és hogy öngyilkossággal nem lehet előle megszökni.
Rubenstein: A halálközeli élményeket leggyakrabban
örömteli eseményként mutatják be. Ismertek nyomasztó élmények is?
Dr. Moody: Igen, előfordulnak. Úgy gondolom,
elmondhatjuk, hogy minden halálközeli élmény egy kellemetlen részt is magába
foglal, mégpedig akkor, amikor az ember végignézi élete filmjét, s közben
látja, hogy mit tett másokkal; neki magának is éreznie kell, amit azok az
emberek éreztek. Ez persze fáj. Ennek ellenére hasznos ez a visszatekintés,
mert segít megváltoztatni az ember jövőbeni magatartását. Azt mondanám, hogy az
ún. "pokoli élmények" ritkán fordulnak elő a beszámolókban.
Rubenstein: Talán azért fordul elő kevesebb "pokoli
élmény", mert azoknak, akiknek ilyen túlvilági területekre kell menniük,
nincs többé lehetőségük arra, hogy visszajöjjenek, és személyes
tapasztalataikat elmeséljék.
Dr. Moody: Lehetséges! Dr. Bruce Greyson egy különleges
vizsgálatot végzett a "pokoli" halálközeli élményekről. Miután ezeket
összevetette azokkal az élményekkel, amelyeket én jegyeztem le, arra figyelt
fel, hogy sokkal ritkábban fordulnak elő, és nem is igazán hasonlítanak
egymásra.
Rubenstein: Vissza akarnak egyáltalán térni az olyan
emberek, akiknek erős fájdalmaik vannak?
Dr. Moody: Nem, a legtöbbjük nem akart visszatérni a
testébe. Azt mondják, hogy abban a pillanatban, amikor körülveszi őket a fény,
valójában sokkal szívesebben maradnának ott. Dr. Claude Wrightnak, a Georgiai
Orvosi Egyetem hematológia professzorának is volt ezzel kapcsolatban egy
tapasztalata. Claude egy alkalommal jelen volt egy beteg újraélesztésénél,
amikor az hirtelen felkiáltott: "Hagyjanak! Ne tegyék ezt velem!"
Rubenstein: Akkor miért jöttek vissza? Vajon van szabad
választásuk?
Dr. Moody: Néhányan arról számolnak be, hogy nem tudnák
megmondani, miért tértek vissza. Egyik pillanatban ebben a fényben találták
magukat, majd a következőben ismét a testükben voltak. Mások azt mesélték, hogy
mintha valaki lett volna ott, aki azt mondta nekik: "Még nem jött el az
idő, vissza kell térned!" Megint mások pedig választhattak, hogy maradnak
vagy visszatérnek a testükbe. Leggyakrabban azért döntöttek a visszatérés
mellett az emberek, mert gyermekeik vannak. Tudomásom van olyan esetekről is,
amikor emberek olyan hivatásra készültek, amely által másoknak segíthetnek, pl.
szociális munkásnak vagy nővérnek. Ők azért döntöttek a visszatérés mellett,
mert pályafutásuk éppen egy olyan pontjára érkeztek, ahol minden lehetőség
adott volt számukra. Egy kórházi ápoló így írja ezt le: "Teljesítenem kell
feladatomat az életben. Egész életemben nővér akartam lenni, és más embereknek
segíteni."
Rubenstein: Mennyire változtak meg az emberek, miután
visszatértek?
Dr. Moody: Pszichiátriai szempontból ez a legérdekesebb
momentum a halálközeli élmények kutatása során. A változások mindegyikének van
egy közös alapja: Az emberek arról számolnak be, hogy megváltozott számukra a
dolgok értéke. Azzal szemben, amit korábban kerestek - hatalom, hírnév,
gazdagság - most arra összpontosítanak, hogy megtanulják a felebaráti
szeretetet. Ez az, amit újra meg újra hallok, és aminek a gyakorlati
megvalósítása egyáltalán nem is olyan ... egyszerű. Dr. George Ritchie, az első
olyan személy, akit a halálközeli élményével kapcsolatban ismertem meg,
1976-ban ezt mondta nekem: "Az efféle élmények az emberi létet még nagyobb
teherré teszik." Ezen ő azt értette, hogy az olyan embernek, akinek ilyen
mélyreható élményben volt része, csak ezután válik igazán nehézzé annak a
szándéknak a megvalósítása, hogy embertársaihoz nap mint nap szeretettel
forduljon. A másik dolog, amit a visszatért emberektől hallani lehet, hogy
többé már nem félnek a haláltól. Ez nem csupán hencegés. Őket egyszerűen csak
meggyőzte az élmény, hogy amit mi halálnak nevezünk, a valóságban nem más, mint
egy átmenet valami más felé, és ezért többé nem nyugtalanítja őket.
Rubenstein: Ezek az emberek megőrzik meggyőződésüket
életük hátralevő részében is?
Dr. Moody: 1965 óta vizsgálok ilyen élményeket, több ezer
emberrel beszéltem, akik közül jó néhányan a barátaim lettek. Közülük sokan már
meghaltak, azonban egy részüknél volt lehetőségem arra, hogy a betegségük
utolsó szakaszában velük legyek. És valóban mindannyian nyugodtan és bizalommal
tekintettek a halál elé.
Rubenstein: Milyen végkövetkeztetéseket lehet levonni
ezekből az élményekből világképünk számára? Talán azt, hogy a halál
pillanatában az ember lelke elhagyja a testet?
Dr. Moody: A halál pillanatában az ember másképp kezd el
látni és a tudata nem kötődik többé a testhez.
Rubenstein: Azonban a "tudat" szón nem az agy
értendő, mert az a testben marad.
Dr. Moody: Ez így igaz.
Rubenstein: Mit gondol, valójában hová jutunk mi, emberek
a halál után?
Dr. Moody: Azok a tapasztalatok, amelyekről az emberek a
halál utáni élettel kapcsolatban beszámolnak, sokkal inkább a szívemhez
szóltak, mint az eszemhez. Bár azt kérdezzük magunktól, hogy hová kerülünk a
halál után, azonban ez a térbeli "hol" eszünket jellemzi.
Ezzel szemben azok az emberek, akiknek halálközeli
élményük volt, azt mesélik, hogy ezt az élményt nem időben és nem is térben
élték át. Olyan valamit tapasztaltak meg, ami a mi tér és idő fogalmainkkal nem
írható le.
Rubenstein: Beszéljünk ismét a halálközeli élményekről!
Bemutatta nekünk, ... hogyan változnak meg az emberek az ilyen élmények
hatására. Előfordulhat az említettektől eltérő utóhatás is?
Dr. Moody: Egy nagyon szokatlan utóhatást már négy
alkalommal is megfigyeltem: Olyan emberekkel találkoztam, akik hirtelen
inspirációt éreztek, hogy művészi alkotásokat hozzanak létre, annak ellenére,
hogy korábban egyáltalán nem foglalkoztak ilyesmivel. 1986-ban beszélgettem egy
Andren Lakey nevű fiatalemberrel, akinek megrendítő halálközeli élményben volt
része. Az élmény hatására tudatosult benne hivatása, és azóta világszerte
ismert látnok-művész lett belőle. Egy másik érdekes dolog, hogy vannak olyanok,
akik röviddel a haláluk előtt érdeklődni kezdenek a költészet iránt, sőt néha
még rímekben is beszélnek. Ezt már az ókorból ismerjük, azonban a vizsgálataim
során úgy találtam, hogy még ma is gyakran előfordul. Az emberek leírhatatlan
élményekre tesznek szert, és kényszert éreznek, hogy halálközeli
tapasztalataikat valamilyen formában lejegyezzék. És ilyenkor előfordul, hogy
költői eszközökkel fejezik ki magukat.
Rubenstein: Sok publikáció azt állítja, sőt még az Ön
könyveinek a borítóján is azt olvashatjuk, hogy a halál utáni élet tudományosan
bizonyított. Tényleg így van?
Dr. Moody: Egyáltalán nem. A halál közeli élményekkel
kapcsolatos munkáimat nem tekintem a halál utáni élet tudományos
bizonyítékainak.
Úgy gondolom, súlyos hiba, hogy népszerű kiadók ilyen
gondolatokat terjesztenek. Amit mi végzünk, azt hiszem, inkább csak egyfajta
előkészítő munka. Ismereteink a halál utáni életről nem érték el azt a pontot,
ahol tudományos kérdéseket lehetne megfogalmazni. Azonban engem is, aki
képzettsége szerint főként filozófus, bosszant, hogy mindig a tudományos
bizonyítékokat helyezik előtérbe, mintha a tudomány lenne az Igazsághoz vezető
egyetlen út. Társadalmunkban a tudománynak hódolunk, és benne keressük a
választ mindenre. Ám a spirituális élet mélyen gyökerező alapkérdéseit nem
lehet a tudomány eszközeivel kutatni. Tényleg nagyon zavart, amikor röviddel az
"Élet az élet" után című könyvem megjelenése után a sajtó a halál
utáni élet szakértőjének nevezett. Szerintem nincsenek olyan szaktekintélyek
vagy szakértők, akik megmondhatnák, hogy van-e élet a halál után. Ez egy olyan
emberi kérdés, amit mindenkinek a szívével kell megválaszolnia.
Rubenstein: Hogyan viszonyul a médiához?
Dr. Moody: Nagyon elszomorít. A legkisebb mértékben sem
szeretném a társadalmunkban meglévő sajtó- és információszabadságot
megváltoztatni, de sajnálatos módon a média felfedezte, hogy a halálközeli
élmények nagyon is alkalmasak arra, hogy sok pénzt keressenek velük, és hogy
ezek az élmények kiválóan gondoskodnak a figyelemfelkeltésről.
Nem vagyok cinikus ember, és nem szívesen mondom, de a
nagy manhattani kiadók a legcsekélyebb mértékben sem foglalkoznak az
igazsággal. Már több mint húsz éve állok velük kapcsolatban, és el sem tudja
képzelni, hogy mennyire elferdítik az információk tartalmát, és mennyire meg
tudják változtatni a dolgokat. Biztos vagyok abban, hogy a legtöbb dolog, amit
könyvborítókon, vagy néhány tőlem idézett szövegben olvasni lehet, csak
kitaláció. Gyakran kapok felkéréseket, hogy írjak valamit, majd rengeteg időt
töltök azzal, hogy a mondanivalómat óvatosan és pontosan fogalmazzam meg - és
mire végül nyomtatásban megjelenik a könyvborítón, már régen nem az, amit én
írtam; merő kitaláció az egész. Az egyszerűen leírhatatlan, amit ezek az
emberek művelnek. Egyáltalán nem gondolkodnak el az igazságról. Azt azonban
tudják jól a kiadók, hogy mennyi pénzt kereshetnek vele. Már évek óta mondom
nekik: "Nem kell ebből szenzációt csinálni, hiszen már önmagában is éppen
elég szenzációs. Teljesen értelmetlen, ha önök ebből szenzációt akarnak
csinálni." De Manhattanben ezt mindig jobban tudják. Ott találták ki
azokat a történeteket is, mint például, hogy Dr. Moody roppant bátor volt, hogy
felfedezéseit nyilvánosságra hozta. Hallottam olyanról is, hogy szegény Dr.
Moodyt üldözi az Orvosok Egyesülete, pedig a valóságban ennek épp az
ellenkezője történt. 1970-ben az észak-karolinai Greenville-ben lévő Jarris
Memorial metodista templomban volt az első előadás, amit a halálközeli
élményekről tartottam. Utána a Kelet-Karolinai Egyetemen beszélgettem a témáról
hallgatóimmal. Később sok meghívást kaptam orvosi egyesületektől. 1973-ban
kezdtem el nekik kutatásaimról beszélni. Minden előadás után jöttek oda hozzám
orvosok, akik maguk is átéltek halálközeli élményeket, és boldogok voltak, hogy
végre valaki foglalkozik ezekkel; vagy akiknek betegeik számoltak be
élményeikről. Sok orvos irányította hozzám betegeit, hogy beszélgetni tudjunk
az élményeikről. Azonban a kiadók és a sajtó azt gondolták, hogy egy
hajtóvadászatról szóló történetet jobban el tudnak adni. Hát ezért mesélték ezt
a történetet. Az embereknek óvatosnak kell lenniük mindennel kapcsolatban, amit
a halálközeli élményekről olvasnak vagy a televízióban látnak...
Rubenstein: De hol tudhat meg az ember többet a valódi
tényekről?
Dr. Moody: Azt hiszem, létezik egy megoldás. Nem
szükséges, hogy a kezükbe vegyenek egy szenzációsnak kikiáltott könyvet.
Egyszerűen csak kérdezzék meg nagynénjüket, nagybátyjukat, a nagyszüleiket vagy
valakit, akit már régóta ismernek és szeretnek. Sok embernek volt halálközeli
élménye, akik biztosan elbeszélgetnének ezekről a tapasztalatokról
olyasvalakivel, aki felé bizalmat éreznek. Így majd mindent első kézből tudnak
meg...
(Micah Rubenstein -
gralvilaga.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése